Monthly Archives: June 2016

"Az önbizalmam kábé olyan, mint egy rozoga hajó egy nagyon jó kapitánnyal."

Van egy ország. Akik már jártak arra, sokan az Amazonas őserdeihez hasonlítják, vannak, akiknek New Orleans jut eszébe róla. Hatalmas, kanyargó folyója majdnem annyi területet vesz el belőle, mint szárazföldjei. Itt a legtöbb embernek (vagy annak, aki ad magára), gőzöshajója van. Ha szép az idő, sok-sok kémény pöfögi az ég felé vidáman a jelenlétét.

És mivel a legtöbb embernek hajója van, a többiek is ez alapján ítélik meg.  Milyen masszív a fara? Milyen hetykén meredezik a kéménye? Szép a tatja, tiszta fehérek-e a padlódeszkák? Csillog-villog az a fémborítás, vagy már itt-ott rozsdás?

Az ország minden lakója tudja, hogy ha elismerést akar másoktól, folyton nyüstölnie, karbantartania kell a hajóját, nehogy mások megszólják. Ez viszont évről évre egyre nehezebb – furcsa dolog, de a folyó vize az utóbbi években egyre inkább erodáló hatással bír… valahogy mintha minden gyorsabban rozsdásodna, és kezdene el nyikorogni. És hogyne, persze: ez azzal jár, hogy még több időt kell a toldozgatással-foldozgatással tölteni. A hajókat mindig egy kapitány felügyeli – az ő dolga, hogy a kazánba jól befűtsön, pörögjenek azok a kis lapátkerekek, és persze az ő feladata, hogy a zúgók, sziklák, lapályok és mocsárok erdein át biztos kézzel kormányozza el a kis hajót. A messziről jött vándor néha csak meresztgette a szemét a sok csudán: voltak zseniális külsejű versenyhajók, de bele rendes kapitány helyett csak kicsi robotpilótára futotta; voltak lassú, cammogó bárkák szétfolyó füsttel, és kialvatlan, mogorva tekintetű első tisztekkel. Szép volt, amikor két ifjú hajó egymáshoz pányvázta magát, és kapitányaik valamelyik fedélzeten vidáman verték a blattot, öblös nevetésük betöltötte a naplementét; vagy amikor ugráló-bugráló kis csónakok vidáman pattogtak a szüleik farvizén. Ritkán, nagyon ritkán, másfajta hajókat is lehetett látni. Az ő kéményükből nem szállt fel füst, és nem csattogtak az oldalukon lapátkerekek. Nekik vitorláik voltak, zajtalanul és kecsesen siklottak tovább, még ha nem is olyan gyorsan, mint a többiek. Róluk nem igazán lehetett sokat tudni. Csak azt, hogy igazán szépek. De adjuk vissza a vándornak a szemeit, és használjuk a sajátunkat: nézzük meg mi is van itt az orrunk előtt! A mi kapitányunk és a mi hajónk egy kicsit elütött a többiektől. Először is: a Kapitány nagyon hiú volt. Ez még nem lenne olyan nagyon ritka, de neki egy hatalmas bíborvörös kapitányi kabátja is volt, a szárnyai már-már vállalhatatlanul hosszúak, és roppant feltűnően lebegtek mögötte a szélben, amikor át- és átszelte a folyó habjait. Szép szál ember volt, el-elengedte néha a kormánykereket, hogy megpödörje hetyke bajszát, és odabiccentsen a szembejövőknek. Oh, a szembejövők. Jaj, hát azok is mindenfélék voltak! Mert hát vannak ugye, akik visszaintenek. Vannak, akik mogorván a homlokukba húzzák a sityakjukat, és jó nagy ívben kikerülik a nekik vidáman integetőt. A nagyon csillogó-villogó hajók kapitányai pedig egyszerűen felhúzták az orrukat, és ügyet sem vetettek rá. Ja igen, hisz eddig ezt nem is mondtam: a mi kapitányunk hajója ugyanis nem nyert volna sehol, semmilyen hajószépségversenyen. Külseje kicsit ütött-kopott volt. No semmi vészes, de a kéménye kissé csálé, a fémoldalán a szegecsek egyenetlenek. A fara kicsit bumszli, az orra tömpe, és vannak, akik szerint logikátlanul sok füst jött ki a kéményén. Oldalán kézzel festett felirattal a neve: "Na mi újság, Wágner úr?" (A Kapitány egy könyvben olvasta ezt, és nagyon viccesnek találta.) Szóval a Na mi újság Wágner úr? egy ilyen hajó volt. A Kapitány ugyanis, bár nagyon lelkiismeretes volt, mégis: sokkal jobban szerette, amikor a szél az arcába fúj egy bársonyos naplementét nézve, minthogy egy sötét, száraz dokkban csiszatoljon minden egyes rozsdafoltot. Hozzá kell azonban tenni, hogy ha komoly baj adódott, például a Na, mi újság Wágner úr? zátonyra futott, vagy megsérült a külső borítása, a mi Kapitányunk éjt nappallá téve dolgozott, amíg a kis hajó újra menetkész lett. Szívből szerette a hajóját, s mondhatott bárki bármit, az ő szemében nem volt nála szebb kis gőzös. Egy szörnyű hajnal azonban a Kapitányt nem a vizen találta, hanem a folyó partján. Szeme véreres, hetyke bajsza lekonyulva, büszkén lobogó bíborvörös kabátja fáradt, ázott kutyaként hevert a lábainál. Kezében egy majdnem üres rumosüveg. Előtte, félig felfordulva a folyóban, hű társa. Az oldala felgyűrődve, nehéz oldalsó fémfala mint kinyitott konzervdoboz pöndörödött. Nem is látszott a feliratból, csak, hogy "Na mi újság" A Wágner úr? feliratot leborotválta egy, az éjszaka sötétjében a folyóba dőlt vasfa kíméletlen ágai. A kapitány feje lekonyult. Nem tudta mit tegyen. Az élet élhetetlen így. Szél nélkül? Naplemente nélkül? Nem. Ez elviselhetetlen gondolat. Egy csobbanásra riadt fel sötét merengéséből. Egy olyan… olyan fura kinézetű hajó horgonyzott le pont előtte, a folyón. Élelmes, nyugodt ember állt a korlátnál, lába mellett kíváncsi tekintetű kislány. – Adjon isten. – Ugyan, mit adjon… – legyintett a Kapitány mogorván, magányában megzavarva. – Adjon, amit adna – felelte az idegen vállat vonva, majd elfordult, és hajója másik oldalán kezdett tevékenykedni. A kislány viszont maradt, és megcsóválta a fejét és megkérdezte: – Szegény hajó. Mi rajta az a sok fém? A Kapitány a szája sarkából válaszolt. – Az tartja össze. – A miénken nincsen, nagyon lelassítana – közölte a kislány. – A Wágner úrnak olyan kis kazánja volt, megevett egy kis szenet, és meg se kottyant neki a súly – vetette oda a Kapitány egy sóhajjal. – Aha – mondta a kislány. – Na jó. Mondd csak, a tiétek mit eszik? – Nem eszik ez mást, csak az ég szelét, és a kezek munkáját, amik a köteleket tartják. – válaszolt a már visszatérő apa. A Kapitány hümmögött. – Az nem kémény. Az mi az? – bökött. – Árbocnak hívják. Felhúzza rá az ember a vitorlát, befogja a mindig fújó szeleket, és hajrá… irány a horizont. A Kapitány megint hümmögött. – És ha nem fúj a szél? Az idegen vállat vont. – Megvárjuk, amíg újra fúj. – Mindig újra és újra van szél. Olyan nincs, hogy nincs – kottyantotta közbe a kislány, olyan leplezetlen magabiztossággal, hogy a Kapitány elvigyorodott. – Na. Mink megyünk. Adjonisten. – Fogadjisten, idegen. Szerbusz kislány. Ahogy a másik hajó lassan vitorlát bontott, csak nézte az árbocát, ami nem kémény. A sima, áramvonalas testet. A faragott orrdíszt, és a lágyan ringatózó vitorlákat, egész amíg el nem tűntek a nagy-nagy folyó kanyarulatában. A Kapitány egy sóhajjal a szájához emelte az üveget, és belekortyolt, majd fogta a hatalmas bíborszín kabátot, és beletekerve magát elnyúlt a parton. – Mindig van szél… na persze… – dünnyögte, majd álomba merült, és álmodott. Hogy mi lett végül a Na mi újság Wágner úrral, biztosra nem tudni. De vannak, akik állítják, hogy néha, nagynéha látni egy vitorlást, aminek a fara kicsit bumszli, az orra tömpe, de hatalmas bíborszín vitorlái versenyre kelnek a naplemente fenséges színeivel. És minden egyes alkalommal azt is hozzáteszik, hogy a valószínűleg a kapitányának van a leghetykébben pödrött bajusza széles e folyón.

"Nincs kudarc, csak visszajelzés." – NLP előfeltevés

"Bagatell dolog volt, de pont olyan, amin neki mindig felforr az agyvize. És most is nekiállt ordítani, meg azon a kukacoskodó módján beolvasni nekem, teljesen alaptalanul. Ott álltam előtte, teljesen megsemmisülve. Képtelen voltam kimondani, hogy ez nem az én hibám, megmagyarázni a szitut, megoldást javasolni. Semmit. Tiszta hülye vagyok, aki még arra is képtelen hogy egy ilyen barommal szemben megvédje magát… 🙁 Amikor elment, persze rögtön tudtam mit mondhattam volna. Mit _kellett_ volna mondanom. Francba már." Úúúúristen hányszor éli ezt át az ember. A "Tökéletes válasz Két Perccel Később" jelenség. És, és – mi marad meg érzésben benned? Hogy rosszak vagyunk. Kevesek. Meggondolatlanok. Nem állunk ki magunkért. Vagy túl önérzetesek vagyunk. ( + tetszőleges egyénre szabott önostor.) És aztán sétálgatunk tovább mélységes rossz érzések birtokában, megrengett önbizalmunkat pórázon vezetve magunk után. Na, ismerős-e neked is a jelenség? (Szopóka-nyalóka, mondaná Ede.)

Tökéletesen elképzelt ideáink vannak arról, hogy milyennek kéne lennünk, és ha nem ütjük meg ezt a sztenderdet, rögtön saját ítélőszékünk elé citáljuk magunkat, és a belső hangjaink majdhogynem egy emberként követelik a fejünket. Munkahelyen. Ismerkedéskor. Szülők/gyerekek előtt. Hivatalokban, autóban, buszon, villamoson. Adok most erre egy másik nézőpontot, jó? (Mazochistáknak nem kell tovább olvasni!) Mert azt találom mondani, hogy egy adott helyzetre mindig az adott pillanatban lehetséges legjobb módon reagálsz. A maximumon, ami most tőled telik. És ez összetett dolog: lelki érettség, magabiztosság, nyugalom és hit elegye szükséges ahhoz hogy ezt ott rögtön átérezd – de hála égnek, utólag mindig könnyebb. Szóval, figyelj. Te, ilyenkor, nem béna vagy. Hanem egy folyamat olyan pontján tartasz, ahol nem tudsz nem így reagálni rá. Azt mondod nem vigasztal? Azt mondom: vigasztaljon. Mert mit jelent ez? Hogy MÉG nem vagy képes rá. Érzed-e az időmetafora játékosságát? Még nem vagy képes máshogy reagálni. MAJD az leszel. És ami még nagyon fontos ahhoz, hogy elnézd magadnak mindezt: lehet nem is lennél képes később jobb reakciót adni, enélkül a most rossznak érzett reakció nélkül. Lerövidítve: nem tudsz nem fejlődni a negatív élmények által. Valaki benned (aki talán a teljes lényed esszenciája) mindenféle kísérő rossz érzések nélkül írja fel a lelki táblácsájára a mostani helyzetnek a tanulságát – hogy legközelebb majd felhasználja.Csuda egy folyamat, amikor a gyémántot csiszolják. Gondolj csak bele, hány olyan hétköznapi dolog van, amit hibázás, és újrapróbálkozás során sajátítottál el? A cipőfűző bekötésétől a csókolózáson keresztül a borsólevesig, vagy a borotválkozásig, vagy az autóvezetésig. Dühös voltál amikor elrontottad?Hát persze. Jobb lettél benne, tanultál belőle?Naná! El fogod felejteni ezt a tanulságot, mikor legközelebb újra hasonló történik? Hm. Nagy valószínűséggel. Bár ez csak rajtad múlik. Az elemi reakcióink erősek, és a kis belső trolljaink kitartóak, ha saját magunk piszkálásáról van szó. Ha fontosnak tartod hogy emlékezz erre a következő alkalomkor, megteheted. Ha hozzárögzíted ezt a pici tudást a jövőbeli hasonló helyzeteidhez, mentőőövként ott lesz neked… és megóv a felesleges szégyentől és rossz érzéstől. Hátha nem csak szégyenkezésen keresztül kell megtanulni a fontos dolgokat az életben.

A mesék fantasztikusak, csodálatosak – mindenkinek vannak emlékei gyerekkorból, és végig az egész életen, ahogy egy-egy sztori körülöleli és beszippantja az embert. Ahogy mindenáron és akaratlanul a főhőssel azonosítja magát, és vele nevet, vele sír. A magyarázat nagyon egyszerű, és ugyanakkor bíztató: az elménk soha semmit nem tárol önmagában: az emlékeink, a gondolataink, de még a jövőképünk is összefüggések láncolata. Történeteket mesélünk kívül és belül, "agyalunk", felfestjük a jövőt az elménk vásznára. Mert ha azt mondom: szerelem, senki sem egy hideg fogalomra gondol. Hanem ahogy az ő emlékei őrzik azt, vagy épp hogy a jövőbe mutatva: képek, illatok, kisfilmek, kézenfogva sétálásról, gyengéd helyzetekről, mosolyról és lelkesedésről Bármilyen szót is mondanék, te rögtön történetbe foglalod – mert máshogy rideg, és értelme sincs annyi.

Ezért hatnak ránk a történetek, tudatosan: mert az elménk nyelvén beszélnek, úgy szólítanak meg minket, ahogy semmi más nem képes. S még csak a tudatos szintet érintettük, a tudatalattit nem is, holott életünk, viselkedésünk, és gondolataink legfőbb gyeplői mind ott gyökereznek. A meséink, történeteink igazi otthona, meg nem racionalizálható érzelmeink, félelmeink, gondolataink tenyésznek itt, igen, pontosan azok, amelyek "váratlanul" törnek ránk, és késztetnek minket cselekvésre. A fájdalmainkat, sérelmeinket, félelmeinket élethosszig magunkkal cipeljük. Egynéhányat megoldunk, mások enyhülnek, jönnek újak – úgy van ez, mint az örömeinkkel. Mégis, a nehézségeinkre élénkebben emlékszünk, és talán hajlamosabbak vagyunk jobban is ragaszkodni hozzájuk. Sosincs elég pénzem. Sose leszek elég jó. Nem is érdemlem meg, hogy szeressenek. Ismerős ebből bármelyik? Ezeket a megrögzött hiedelmeink koboldjai suttogják a fülünkbe, általában a legrosszabb, legsebezhetőbb pillanatainkban. A metaforák, a mesék, a megfelelően szerkesztett történetek gyengéd és kedves kézzel nyújtanak enyhet ezekben az időkben. Ott, ahol tudatosan ellenállunk annak a kijelentésnek, hogy szép vagy, okos vagy, annyi minden van még benned… egy szimbólumokba, képekbe, mesébe csomagolt üzenet akadály nélkül elsuttogja a tudattalan elmének ugyanezt. Ha azt mondod: olyan az életem, mint egy őrült körhinta, az nem csupán hangzatos kifejezés. Belül valóban azonosítod a mindennapjaid sebességét egy gyorsan forgó lánchintával, és valóban hiszed, hogy nincs kiszállás. Ahol a direkt közlésnek kicsorbul a bicskája, ott egy történet akadálytalanul hussan át – hisz nincs miért védekezni, nincs miért a racionális elme lepattintsa magáról. Ha azt mondom neked: hát szállj ki abból a körhintából, csak legyintenél (amúgy teljesen jogosan.) Ha viszont feltérképezzük a helyzetet, és mesét faragunk belőle: lesz egy főhősünk, kitaláljuk kik ülnek még ott vele, ki irányítja a körhintát, mivel veheti rá a főhős, hogy megállítsa (külső vagy belső furfanggal), vagy ki tudja, a végén a lendülettől egyszerűen szárnyra kap, és vissza sem tér a földre… a mesében ott lesznek mindazok a válaszok, amiért a való világban is áhítozol. Lehet, hogy csak te érted majd. De lehet hogy mindenki, aki ugyanígy érez. Ha a mese, és a problémád szerkezete megegyezik, az agyad nem tesz különbséget. Ha a szerkezetet átrendezed, új nézőpontokat, új szereplőket, új erőforrásokat viszel bele, vagy a régieket új helyre teszed, (ahogyan kint úgy bent), képes leszel változást elérni, moccanni, megérteni és túllépni. Ez egy szuper dolog. Az éned legfontosabb részével, a tudatalattiddal beszélgethetsz általa, mégpedig játékos, és lelkesítő módon. Ismeri a fogalmat a meseterápia, az NLP, a tudatalatti, hipnotikus metaforák világa. Ismerik a szülők, akik egy jó hasonlattal tudják megértetni a gyerekkel a kérdésére a választ. Ismerik a barátok, akik igazán odafigyelnek rád. Mikor megismertem én is, két szenvedélyt köthettem össze: az írást és mesélést, amely munkán belül és kívül végigkísérte az életemet, és a fejlődésben segítést, abból is a gyengéd fajtát, amely a világ és az emberek kíváncsi megismerésére alapoz. Az oldalon található meséket egy-egy megrekedt élethelyzet, vagy probléma ihlette. Hogy mi, nem feltétlenül árulom el. A hatást így is kifejtik, sőt, még jobban, a racionális tudatos elme elől elhussanva.