Monthly Archives: October 2016

Talán nem tévedek, ha azt mondom, az olvasók 99,9%-a erre tiszta szívéből és teljes meggyőződéséből vágná rá a választ: soha, semmilyen körülmények között, semmi pénzért.

Vegyük a híres, Zimbardo féle Stanfordi börtönkísérletet. Emlékszel, ez volt az, amikor fogtak 18 mentálisan és fizikailag egészséges egyetemi hallgatót 1971-ben, és az egyik alagsori helyiségben börtönkörülményeket kialakítva, egyszerűen ketté sorsolták őket, véletlenszerűen rab, vagy börtönőr szerepbe bújtatva őket.

A szerephez kellékek is dukáltak: a börtönőrök gumibotot kaptak, és tükrözős napszemüveget, a rabok pedig kényelmetlen ruhákat, és egy láncot a bokájukra. Sorszámozták őket, és a nevük helyett azon a számon szólították őket.

 kép forrása: prisonexp.org

A kísérletet hat nap múlva le kellett állítani, mert az események nem várt módon kezdtek eldurvulni. A felvett szerep mindkét esetben átvette az irányítást a résztvevők viselkedése és identitása fölött, sokkal természetesebben és gyorsabban, semminthogy azt Zimbardo várhatta volna. A börtönőrök diktatórikus eszközöket kezdtek használni, pszichológiai kínzásokat eszeltek ki a "raboknak"… a "rabok" maguk pedig adaptálódtak alsóbbrendű helyzetükhöz, lebetegedtek, visszahúzódtak – például ha közülük bárki "rosszul" viselkedett volna, amely az egész csoportra hátrányos, ők maguk büntették meg. (ezek csak szeletek, a teljes sztorit elolvashatod itt.)

És mielőtt továbbmennénk, itt álljunk meg egy pillanatra.

Miért fontos ez a jelenség nekünk, akik messze vagyunk attól, hogy hasonló szélsőséges helyzetbe kerüljünk?

Szerepjáték az élet

A kísérletben új szerepet, egy totális új "sztorit" kaptak a résztvevők – ki ki a magáét. És az a szerep minden mást háttérbe tolva önálló életre kezdett kelni általuk.

Hány szerepünk van az életben? Millió és egy. Szülő, gyermek, munkatárs, adófizető, művész, jó szakács. Ember. A szerepeink meghatároznak minket, és mivel sok van belőlük, általában kiegyenlítik egymást, és nem löknek egy irányba sem annyira szélsőségesen, mint a kísérletben résztvevőkét.

A szerepeinket nagyrészt a környezetünktől kapjuk "ajándékba". A család, ahonnan jöttünk, a munkahely, ahol dolgozunk, a gyerek, akit mi hoztunk a világba. A mindennapok.

Ezek a szerepek formálják az identitásunkat, az egónkat, a nézetünket és felfogásunkat a világról, a saját helyzetünkről, a problémákról és annak megoldásáról.

Jó ezt tudni, nem? De mégis jogos a kérdés: ha én a környezetem szerint egy gályarab vagyok, mert két állást kell vállalnom hogy megéljek, mert oda vagyok láncolva egy munkahelyhez, amit amúgy nem szeretek és nem tesz boldoggá, de a hajónak mennie kell… akkor hogy lesz nekem jó? Törjek ki a gályából, vágjam le a rabláncaimat? És akkor… akkor?

A környezetünk és a szerepeink azért trükkösek, mert legtöbbször tudatosan irtó nehéz változtatni rajta. Mindezek ugyanis leginkább tudat alatt kötnek. Vannak nekik jóbarátaik, akiket hiedelmeknek hívunk (ezt egyedül kell megoldanom, az élet nem habostorta, az én felelősségem a családom fenntartása, a pénzért keményen meg kell dolgozni), amelyek megszilárdítják és támogatják ezt a szerepet, mert különben végképp kilógna egy deszkánk, és tanácstalanságunkban összezuhannánk. Ez is önvédelmi mechanizmus, és teljesen rendben van így.

Na de mi van akkor, ha bent, valahol mélyen sejtjük, hogy ez lehetne másképpen is? Ha talán egy másik szerep jobban segítene minket? Hogy lehet szerepet váltani? Vagy finomítani rajta? Hogy lehet ezt az összezáró, tökéletesen működő gépezetet meghekkelni, a teljesebb, boldogabb élet reményében?

Nos. Az a legbiztosabb, ha nagyon-nagyon finoman kezd hozzá az ember. Az identitásunk nem vicc. Amit hiszünk magunkról, az óvott, védett és fenntartott minket, úgyhogy a hidegvágót és a kalapácsot már csak tiszteletből is el lehet felejteni. 

És itt jönnek a képbe a metaforáink. (Imádom a metaforákat.)

Mert a szerepünk egy történet, amit mesélünk magunknak magunkról. És odavagyunk a történetekért. Mi magunk is, ébren töltött időnk tetemes százalékában történeteket gyártunk, az alvás alattiról meg nem is beszélve.

A csavar pedig:

Meg lehet tanulni, hogy miként mesélhetünk más történeteket magunknak. (És másoknak. Jaj, abban is mennyi potenciál van!)

Azt mondod, zátonyra futott az életed. Azt mondom, egyszer volt, hol nem volt, egy zátonyra futott hajó. Az oldalára fordulva feküdt Manila partjaitól nem messze. És mesélj, utána mi történt? A kapitánya elkezdte lebontani a faborítást, tutajt eszkábált és eljutott a partig? Vagy hirtelen sellők bukkantak fel, és megígérték a segítségüket ha három próbát teljesít a kapitány? Vagy egy imádság után szellő kezdett el fújni, amely visszalökte a vízbe a hajót?

Egy metaforán keresztül sokkal bátrabb vagy. Olyan megoldásokat mesélsz, amit magadnak, magadtól, magadról, talán eszedbe sem jutna. És mert az elméd a probléma szerkezetét tárolja, és ha az azonos a tiéddel, akkor az egyikből óhatatlanul következik a másik: a való életbeli problémádra ráfeszült fókuszod is tágul. Új ötletek, új látásmódok találják meg az utat hozzád. Mozdíts meg valamit a párhuzamos világban, a metaforád történetében, és mozdulnak a dolgok "idekint" is.

Nézd meg a stanfordi kísérlet résztvevőit. Nézd meg, hogy a felvett, elmesélt szerepük miképpen fordított át hétköznapi, kedves embereket diktatórikus őrökké, és rettegő rabokká.

Ami az egészben a legjobb: másik irányban (bármilyen irányban) is ugyanígy működik. 

Nézd meg a gyerekeket meseolvasáskor. Nézd meg a motivációs előadókat. Nézd meg az üzleti "storytelling" tanfolyamokat. Nézd meg a marketinget. Nézd meg a politikát. Nézd meg, hogy mások az elmesélt történeteikkel hogy változtatnak a világon.

Vagy ne nézd meg egyiket se, csak tedd fel magadnak a kérdést: na és akkor pont neked miért is ne menne?

A metaforák a történetekben élő elméd gyönyörű, vad musztángjai. Amint be tudod fogni őket, és megszelidíteni, vad és nyers erejükkel nem ellened, nem önmagukért, hanem érted dolgoznak majd.

És ez olyasvalami, amit megéri elsajátítani.