Most miért is nem szeretsz bele saját magadba?
By wanita123 | Uncategorized
Fura érzés ezt leírni, de az van, hogy legtöbben nem vagyunk túl kedvesek saját magunkhoz. Értékünket gyakran mások szemszögéből határozzuk meg: szépek vagyunk-e nekik, elég nőiesek vagy férfiasak, elég rátermett munkaerők, jó szülők, jó gyerekek.
Cipeljük a testünket, saját magunkat a tetteink vagy a gondolataink révén ítéljük meg.
Óhajtjuk és vágyjuk a szerelmet, a kedvességet, a gondoskodást, a feltétel nélküli szeretetet – és eddigi tapasztalataink alapján úgy tudjuk, hogy ezt kizárólag valaki mástól kaphatjuk meg. Hiszen a másik tekintetének a tükrében leszünk csodálatosak. Az ő gondoskodó érintései, ragyogó szemű imádata, gyengéd szeretete tesz minket többé. Az ölelésében felolvadunk, az éjszakai szuszogása elérzékenyít, az üzenetei, levelei, az egész lénye a világot jelenti a számunkra.
A nagybetűs Szerelem… a Nagy Ő. A másik, akitől több leszek, jobb leszek, szebb lesz az élet…
Csak aztán… valahogy ez átalakul, igaz? Ismerjük a biológiai hátterét, a hormonok táncát, a hétköznapi fakulásokat, az idegen embert, a szívfájdalmat, a szakítást, a szenvedést.
A jó kis mondásokat: a szerelem nem tart örökké. És akkor elengedjük, vagy megszenvedjük, és keressük újra.
Mindig, odakint, magunkon kívül azt a kis lángot, amely képes az egész világot más színben láttatni, felperzselni, és felemelni minket újra…
2015-re virradó szilveszter éjjelén, barátok között, egy kis kívánságot suttogtam bele a pezsgőbuborékok közé: szeretnék szerelmes lenni. Megkaptam. Szörnyen szerelmes lettem. De nem szerettek viszont. Aztán mégis, de valaki más, és az az év csodálatos, egyben kétségbeejtő katyvasz lett végül. Ezért, amikor a 2016-ra virradó szilveszteren újra a pezsgőbuborékok néztek velem farkasszemet, olyat kívántam, mint addig még soha… szeretnék szerelmes lenni… de most saját magamba.
Mert amikor a másik kihűl, elmegy, távozik, nem akar már engem, túl sok, vagy túl kevés vagyok neki, vagy nem akarom már őt, túl kevés vagy túl sok nekem, én ott maradok magammal. Mi együtt fogunk felkelni, sírni, mi összetartunk akkor is, amikor mindenki magunkra hagy. Én ott leszek nekem, amikor nehéz idők jönnek. És azt akartam, hogy én és én, bárki is jön még a képbe, csodálatos harmóniában, összetartásban és békében szeressük egymást. Mert ha én ott vagyok magamnak, és megkapom a szerelmet, kedvességet, gondoskodást, és minden agybajomat túlélő, feltétel nélküli szeretetet… nos… akkor nagy baj nem lehet.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy pszichológiai kísérlet. Két ellentétes nemű kutatási alanynak adtak harminchat kérdést, majd egymás szemébe kellett nézniük négy percen keresztül, és a dolog végeztével a delikvensek egymásba szerettek. A cikk bejárta a világsajtót, mert a New York Times újságírója, aki egy ismerősével “brahiból” és kíváncsiságból megcsinálta, azóta boldog házasságban élnek.
Jópofa, igaz?
A kísérletben felgyorsították a szerelem és elköteleződés alappilléreit – intimitás – sebezhetőség – intuíció – mély megnyílás – megélni a jelen pillanatot – csak a másikra fókuszálni
Mióta olvastam róla, nem hagyott nyugodni a gondolat… vajon a kísérlet akkor is működik, ha rólam van szó?Szia Szivem. Igen, működik.
Ezen a Valentin napon ne legyen elég a világnak szóló, kirakati szerelem. Idén, itt az ideje saját magadba beleszeretni.
Persze, ha úgy nézzük, ez csak “játék”. Ha meg amúgy nézzük, egy mélységesen mély önismereti utazás, egy exkluzív wellness hónap a saját lelkivilágoddal, évtizedes elégedetlenségek feloldása, vidámság, és megkönnyebbülés. 🙂
Egy elkötelezettség önmagad felé, akár párkapcsolatban vagy, akár nem. Szeress bele magadba, és a mások iránt érzett szereteted is megsokszorozódik.
Nem is hangzik rosszul, igaz?