Béke legyen veled, te p*cs (avagy vásárolj be nyugalomból)
By wanita123 | Uncategorized
Ha van 86400 forintod, és ellopnak belőle tizet, te ráköltenél még ötvenezret arra, hogy azt a 10-et visszaszerezd?
Ugyanígy vagy a bosszankodással, és azzal, ha hagyod, hogy egy tíz másodperces rossz élmény rágjon még órákon keresztül.
Amikor belédbotlanak az utcán. Amikor a szüleid piszkálnak. Amikor a főnököd leteremt. Amikor az árus csal a mérlegnél. Amikor az üzlettársad átvág. Amikor valaki mélán beáll az ajtóba, és alig tudsz leszállni tőle. Amikor nem adják át a helyet. Amikor átadják a helyet, pedig nem terhes vagy, csak előnytelen rajtad a ruha. Amikor hallod hogy kajánul összenevetnek mögötted az utcán, te pedig megrettenve meredsz egy kirakatba, hogy vajon fogkrémes-e a szemöldököd.
Amúgy, általános esetekben tudod, én nagy rajongója vagyok az irritáltságnak. Kőkeményen hiszek benne, hogy minden, ami felbosszant, valami olyan tükröt tart eléd, amit önmagadban nem szeretsz. Ezeknek a tükröknek pedig óriási a haszna, mert ha jobb akarsz lenni, ha egészebb, fejlődőbb és szeretettelibb, ezek a kis gyomok mutatják az utat az igazi virágokhoz.
Na de ez a történet sajnos nem mindig ilyen egyszerű, mert tegye fel a kezét, aki a zen mindenkori olyan állapotában van, hogy amikor egy hátizsákos hajléktalan a kilences buszon beszorítja a sarokba, nem szentségel magában. Vagy amikor egy nyegle audis leszorítja az autópályán. Vagy… vagy.
Te hülye marha! Te oktondi liba! Te bunkó kis p*cs! Hülye seggfej!
Egyszer neki kéne állni megszámolni vajon hány piros karikát jelzőt ejtünk ki a szánkon, akár gondolatban is.
Ezzel csak akkor van probléma, ha az a pár másodperc, amíg az atrocitás ért, nem ér véget, amikor végetér. Amikor visszakanyarodik az elmédbe, újra és újra, felidézve azt az adrenalinnal vagy idegességgel teli momentumot.
Amikor azért a tíz másodpercért elköltesz a napodból még ötvenezret, így sokszorozva meg a benned dúló negatív érzéseket.
Egyszer két szerzetes, egy idősebb és egy fiatalabb zarándokútra indult. Útjukban a következő kolostor felé, találkoznak egy gyönyörű fiatal lánnyal, aki a sebes folyású patak partján állt, félve attól, hogy a vad sodráson átmenjen. Az öreg szerzetes gyorsan lesüti a szemét, és átlábal a másik partra, de ahogy visszanéz, megdermed a látványtól: a lány ott ül a fiatal szerzetes vállán, aki áthozza őt a másik oldalra, és ott leteszi. A szerzetesek szó nélkül folytatják útjukat. Amikor már majdnem a kolostor kapuja elé érnek, az öregebbik dühösen felmordul: – Mit csináltál te szerencsétlen? Nemcsak ránéztél, de a hátadon cipelted, és megfogtad a lábát! Nem tudod, hogy ezt tiltják törvényeink? A fiatal szerzetes csendesen csak ezt válaszolta: – Én letettem a lányt a másik parton. Te miért cipeled még mindig?
Eléggé meg vagyunk lőve a hétköznapi bosszankodásainkkal. A hírek, a család, a munka, mintha mind-mind megtalálnák azokat a gombjainkat, amiket megnyomva megint ott vagyunk, hogy belül dühöngünk, amíg füstöl a fülünk.
Elmondom mit teszek én, amit nagyon kedvelt Barbel Mohr írónőmnél olvastam, és azóta is napi alkalmazásban áll nálam.
Amikor valaki nekemjön, rálép a lábamra, buszon belép a komfortzónámba, direkt rosszul ad vissza… és már érzem hogy közel a felfortyanás, vagy a nyilvános szemforgatás, csak annyit mondok magamban.”Sóhaj. Béke legyen veled.”
Namármost ez alapjáraton nem ennyire egyszerű. Nem értem el még a zennek azt a részét, ahol ennyi elég lenne. De az első pár kudarc után úgy döntöttem, hogy csakazértis alkalmazom, több körben.
Tételezzük fel, hogy egy zsúfolt tömegközlekedési eszközön találok magamnak egy kedves kis helyet, ahol fenn lehet tartani a minimális személyes teret, nem kell más hónalját nézni, és nem borulok fel, ha nagyot fékez a villamos. És akkor jön egy méteres műszempillás, rágózó csajszi, gigantikus Louis Vutton hamisítvány táskával a hóna alatt, beáll mögém, egyben beállítja a táskát a lapockáim közé.”Az úristen szuszogjon le te… ughh…. na jó… sóhaj… béke legyen veled. Hülye p*csa” Konstatálom, hogy ez még mindig nem elég spirituális.”Béke legyen veled, baszki…” A táska közben továbbvándorol, és nekem nem kell már homorítanom, ha nem akarom érezni a bökős szélét. Mély levegő.”Béke legyen veled, mert azt hiszem szükséged van rá, ennyi ignoranciával…” Ha észlelitek, még mindig nem tökéletes – de már ott tart az ember, hogy saját magán is elkezd mulatni. Na jó. Még egyszer, utoljára.”Béke legyen veled. Érjenek jobb élmények, mint engem, általad.” Innentől kezdve általában csak maximum egy körre van szükség arra, hogy a bennem acsargó indulatkutyák leheveredjenek, és nekiálljanak nyalogatni a mancsukat. És, nolám, a hely több lett, újra komfortosan érzem magam, a következő pár megálló teljes nyugalomban telik, elolvasok egy pittyenő emailt a telefonon, és adok magamnak egy buksisimit, hogy milyen szépen elsimítottam ezt. Aztán a következő megállónál kopogtatnak a vállamon: a Szempillás az. Az arcán a korábbi beképzeltségnek nyoma sincs, még a hangja is kedves: “Figyi, hogy jutok el a Keletihez a leggyorsabban? Először járok Pesten…” És elmondom, és megköszöni, és a róla nyert információk kiegészülnek: teljes feszültségben, talpig tüskében, félelmekkel és bizonytalansággal telve kapart ki magának egy helyet, nem törődve másokkal.
De ez a felismerés már csak hab a tortán, de számíthat rá az ember, ha ezt a formulát alkalmazásba fordítja. Új szemszögek, új perspektívák születnek a téged idegesítő emberekről, amikkel foglalkozhatsz is akár, vagy egyszerűen megengeded magadnak hogy továbbsétálj.
Kinek-kinek vér- és lélekmérséklete szerint.
Szóval azt mondom: spórold meg a bosszankodással elpazarolt másodperceket a napodból, és tessék kijelenteni bátran:
“Béke legyen veled, te kis p*cs!”
