- You are here:
- Home
- Blog
- Uncategorized
- Dear Diary
Aron egy egészen hétköznapi srác volt. Egy álmos kisvárosban dolgozott, egy újságos bódéban. Minden reggel nyolckor nagy nyikorgással kinyitotta a bódét, és ott volt egészen délután négyig.
Szerette ezt a munkát. Szeretett korán kelni, és szeretett korán végezni is. Munka után néha kisétált a tengerpartra, leült a hosszú móló egyik padjára, és csak nézte a hullámokat. Néha magával vitte a gitárját, és régi, ismert számokból játszott egy-egy strófat.
A családja mondta neki néha, miért nem nősülsz meg már fiam, meg hogy mikor lesz unoka, meg hogy ezért volt a drága egyetem, hogy te egy bódéban ücsörögjél egész nap?
Ezek a kérdések a legtöbbször csak a bokája körül jatszadozó vidrákra emlékeztették, és nem is nagyon foglalkozott velük. Nem tudta volna megmagyarázni, miért nem. Csak nem.
És kész.
A kedvenc padján ült egy szép keddi napon, amikor az ujjai kitapintottak valamit a pad támláján.
A móló és a támla közötti részben egy piros színű kis Könyv volt elrejtve…. Azaz nem is könyv, inkább napló. Egy aranyozott, kapcsolt zárójelbe emlékeztető rajz volt az elején. Óvatosan felütötte, és elolvasta az első sort:
"Hétfő van, és mint minden napon, ma is új dolgok születnek."
Annyira tetszett neki ez a mondat, hogy félhangosan elolvasta még egyszer. Aztán a deszkákra támasztotta a gitárját, és a naplemente fényeinel egyre jobban belemélyedt a kis füzetbe.
Azt, úgy tűnik ketten írták. Az egyik lila tollal, a másik pirossal. Az egyik betű kicsit szálkásabb, gubancosabb volt, a másik gömbölyűbb, szétszórtabb. Nehéz visszaadni milyen levelezés volt. Az a két ember nem tudni vajon találkozott-e egymással… A dolgok amikről írtak egyszerre szóltak szépről, és az árnyakrol. kis cicák születéséről, elmúlásról, örömről, bánatról . Fura érzés volt olvasni. Mágikus, kicsit. Mintha angyalok beszélgettek volna egymással, ő pedig lélegzet-visszafojtva nézné a szférák hírnökeit.
Persze szó sem volt erről, hisz írtak ezek ketten be nem fizetett csekkekről, a gyerekekről, sok mindenről.
Egy ideig minden nap munka után sietett a padhoz, de olykor csak az előző napi választ találta.
Kedvenc olvasmánya lett. Ábrándozva simítja meg néha a kapcsos zárójelet a borítón. Azok ketten Dnek és Snek hívták egymást. Egyszer egy napon D azt írta: csillagom, gyere, utazzunk! És a szomszéd város könyvtárát adta meg következő "találkozójuk" helyeként, a napló új rejtekekent.
Arnie óvatosan becsukta a könyvet, és visszatette a helyére. Mélyet lélegzett. Tudta hogy ő is ott lesz azon a randin. Ez az egész túlságosan elbájolta. Tovább akarja olvasni amit ezek írnak.
Másnap a poros kék Volkswagen Bogár kormányára simítja az ujjait, és elindul a szomszédos város fele. Hosszú idő óta először megy el a városból. Rácsodálkozik mi minden valtozott, és egyfolytában a mellkasában dobrokoló fura, feszítő érzésre koncentrál.
Benyit a könyvtárba. Tudja hol lesz a napló. Hol lesz Dnek és Snek a következő pár sora. Ha akarna, velük maradhatna, mindaddig, amíg ők ezt a mágikus, derűs, cinkos játékot játsszák. Ha rossz kedve van, csak el kene őket olvasnia.
De… Valamiert mégsem van ez rendben. Nem sétál a polcok fele. A bejáratnál levő papirbolt pultja fele sétál. Hamarosan egy zöld színű tollal, és egy kapcsos jegyzetfüzettel a hóna alatt találja az utcán magát.
Leül egy padra. Kinyitja a füzetet. Elrémiti a sok, üres, fehér lap. Hogy lehet egy ilyet … elkezdeni…
Nem tudni a toll mikor kezdett el írni, ő pedig félszegen mosolyogni, lehet hogy a szavak teljesen maguktól íródtak le.
Igen, egész biztos így volt.
"Vasárnap van, és mint minden napon, ma is új dolgok születnek."
