- You are here:
- Home
- Blog
- Uncategorized
- A te dalod?
A mókusnak minden baja volt. Amikor este ágybabújt, hiába húzta a fejére a takaróját, a minden bajától akkor sem tudott szabadulni: bejöttek a pokróc résein, és kőkeményen doboló fejfájást okoztak neki. A mókusnak, ahogy mondtam, minden baja volt. Nem tudott mit kezdeni velük. Az Idegen, aki nemrég feltűnt, és nem átallta elkergetni a megszokott vadászterületéről. Az idő, mely kezdett fagyossá válni. A kezei, amik régen olyan magabiztossággal és kecsességgel vitték fel a fa törzsén, a kezek… mintha most elgémberedtek volna. A mókuslány, aki tetszik neki, őt sem látta hosszú napok óta. Talán az Idegen csapott le őrá is? Micsoda igazságtalanság!
A mókus és a bajai a pokróc alatt nekikészülődtek, hogy átvészeljék ezt az éjszakát is, ami minden bizonnyal úgyis egy fárasztó és gonosz újabb naphoz vezethetett csak.
A mókus lehunyta a szemét, és álmodott.
Álmában ember volt, szőrtelen testű, és két lábon sétált. Egy nagy bottal a kezében járta a hegyi utakat, és ahogy a valóságban a mókusnak, az embernek is nehéz volt a lelke. Mondjuk az ember gondolatok furcsák voltak. Nem lehetett megmondani róluk hogy őt mi bántotta pontosan. Nem lehetett olyan könnyen behatárolni, mint makk, mókuslány, vagy hideg. Nem, az ember lelkén megmagyarázhatatlan csöndes rosszkedv és magány uralkodott. Hát, ez nem valami jó álom. – gondolta a mókus, amikor egy pillanatra a lábujja kilógott a takaró alól, időt adva neki egy éber gondolatra az álom mezsgyéjén. – Persze, miért pont ez lenne jó… – dünnyögte, és visszaaludt.
Az ember ballagott, szandálja nyomaiban kergetőzött a szél, félhosszú haja néha csiklandozta meztelen vállát. Egyszer csak zenét hallott. Mélázásából és mogorvaságából kitekintve az irányába indult.
Szép volt a zene nagyon. Elsőre meg sem tudta volna mondani milyen hangszer adja ki. Talán klarinét? Vagy valami vonós? Mézes volt és delejező, tele élettel. Izmai feltöltődtek energiával, ahogy a forrása felé sétált.
Nem telt bele sok idő, mígnem egy tisztásra ért, a tisztás közepén medence. A medencében pedig egy öregasszony, égnek tárt karokkal. Belőle jött a zene.
Az ember kicsit csalódott volt, de persze közben kíváncsi. Ki tudja, talán egy delejező nimfára számított, nem egy boldog, átszellemült kicsi nénire. A öregasszony viseltes ruháiban ingatózott a három méter széles medencében, arcán derű, lecsukott szemei mögül könnyek szivárogtak.
Az ember tisztes távolságra megtorpant. Nem jött zavarba, csak tisztelettudó akart lenni. Elhatározta hogy megvárja, amíg a nő befejezi, bármit is csinál, és megkérdezi mi ez.
Béke, öröm, kicsi dolgok, nagy dolgok, napsütés és árnyék, ez mind volt abban a dalban. Titkos volt és nyilvánvaló, és nagyon, nagyon szép volt.
Aztán az öregasszony leengedte a karjait, megtörölte a szemét, és a zene szépen lassan elenyészett. – Öreganyám, ez csodaszép volt. Milyen mágia ez? – nyögte magáról megfeledkezve az ember, a nő pedig rövidlátóan hunyorogni kezdett a hang irányába. – Vása, te vagy az, Vása? – Nem öreganyám, én… mindegy hogy ki vagyok. A zenéd csalt le az erdei útról. Milyen mágia ez? – Hát akkor szervusz fiam – lépkedett ki a medencéből a néni, és lekuporodott a partján, hogy felvegye viseltes szandálkáját. – Ez nem mágia, illetve csak annyira, mint bármi más az életben. – Hogy csináltad ezt a zenét? Ezzel rengeteg pénzt kereshetnél, tejben vajban fürödhetnél életed végéig. Az öregasszony hangtalan felnevetett, és a kezét nyújtotta. Az ember odalépett, és felsegítette. – Ez nem eladó, drága lelkem. Ez az én zeném. Az én dalom. Amikor a Gráciák megfonták az életemet, az ő dúdolásukat fonták bele a matériámba. Ez az én dalom, ami én vagyok. Ebből ugyan nem gazdagszik meg senki. Ami azt illeti – hunyorgott fel a másikra – az is furcsa, hogy hallottad. – Hallottam, és gyönyörű volt.
A néni felnevetett, és szavalni kezdte:
Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban és akinek szép a lelkében az ének az hallja a mások énekét is szépnek
ezt még a Miháél mondogatta volt, a faluban – szusszantott vidáman, és felnézett az erőteljes alakra. – Hát, ha már így alakult, nem hallgatod meg a sajátodat? Ez a medence csak tízévente egyszer, egy éjszakára jelenik meg. Kivéve ha kiállod a hétszer hét próbát, akkor bármikor megjelenik neked, amikor összedörzsölöd a két ujjadat, ezt itt. – mutatja. – Persze, ha kiállod a hétszer hét próbát, már kívülről tudod majd a zenédet, szóval sok értelme nincs. De jól hangzik, nem? – Mi van… mi van akkor, ha nekem nincs dalom? Vagy csúnya? Egy kaotikus hanghalmaz? – Mi? Mi van? – … ha csak valami disszonáns borzalom? Mi van ha nekem nem dúdoltak a múzsák, vagy kik? Mi van, ha nekem nincs dalom?! – Butaságot beszélsz. – legyintett az öregasszony. – Mindenkinek van dala. Mindenkinek van zenéje. És ha tisztességesen akarod csinálni a dolgokat, akkor elénekled azt a dalt, mielőtt továbbállsz erről a világról.
Az ember továbbra is csak ott állt, szótlanul. – Jaj, te mamlasz. – sóhajtotta a néni. – Hát indulj már. Vedd le a lábbelidet, és lépjél bele. – És mi van ha… – Mi van ha, mi van ha! Legfeljebb egy forró nyári napon elácsorogsz egy kis hűvös forrásvízben. Na indulj már.
Az ember leoldotta a cipője szíjait. Letámasztotta a vándorbotját. Izzadó tenyerére csukta az ujjait. És fellépett a medence kőkávájára.
A zene pedig, még alig hallhatón, már körbeudvarolta előre. Ahogy a lábát belemerítette, már ahogy a víz hűvöse hűtötte vére szaladt fel a szívébe, és végigkeringett az egész testén, a dal is lassan birtokbavette őt, régi, kedves szeretők puha ölelésével.
Béke, öröm, kicsi dolgok, nagy dolgok, napsütés és árnyék, ez mind volt abban az ígéretben. Titkos volt és nyilvánvaló, és nagyon, nagyon szép volt…. mindjárt… mindjárt meghallja igazán.
…
A mókus felébredt. A nyelvén még ott volt az álombeli zene íze, de az elméje, az az átkozott, amely most ébresztette fel, már nem emlékszik rá. – Jaj… – nyögi, és felül. Jaj. – ismétli meg, csak a miheztartás végett. Egyszerre ötvenféle dologra gondol, ami egy mókushoz képest nem mindennapos. Ez tényleg van? – kérdezi a tükörképét, amikor álmosan kicsoszog a fürdőszobába, de nem vár választ. Ez, ez tényleg van. Nem is kérdés.
Hűvös és borongós a reggel, csípős szél fúj, ő pedig nekiindul az erdőnek. Lompos farka suhintásaiba még belekapaszkodnak furcsa álmának a darabkái. Annyira magába merül, hogy majdnem fellök valakit. – Hé. Hát téged meg mi lelt? – szegezik neki a kérdést. Jaj! A mókuslány! Aki már annyira hiányzott. – Mókuslány! – vidul fel, és örömében körbeszökdécseli a szomszédos fákat. A mókuslány mosolyog. – Mókuslány, merre jártál? Gyönyörű álmom volt! És rettentő furcsa. Mondd: mit tudsz te az emberekről?… – Hááát….
