- You are here:
- Home
- Blog
- Uncategorized
- Dió, róka, és villamos
Összességében azt tudnám róla mondani, már ha egy szóval kellene őt leírnom, hogy "aranyos" volt. Kicsit mintha mindig kócos lett volna, és a szemei körül maszatok – pedig csak a szemceruzával kezdett épp most ismerkedni, és még nem ment neki valami jól.
Szerettem, hogy időről időre eljön hozzám, és egy fél szavára a világ átlapozza magát, mint egy régi Arany Oldalak. Mindig mindenre volt válasza. Legtöbbször egy ilyen "hát ez teljesen magától értetődő" hangszínen közölte őket.
Egy nap egy ismeretlen erdőben sétáltunk, az avar sustorgott a lábunk alatt, én pedig mindenfelé meresztgettem a tekintetemet. – Ezek itt a te ajtóid? – törtem meg a csendet. Kicsit szemrehányóan nézett rám. – Ezek senkihez sem tartoznak. Ezek az ajtók önmagukéi. – Jó, jó… de mégis, hova vezetnek? – kérdeztem. – Természetesen mindegyik máshová, csak ugyanúgy. – Értetlen tekintetem valószínűleg árulkodó lehetett, mert aztán sóhajtott. – Gyere, megmutatom.
Táncos léptekkel egy fekete rácsozattal borított ajtó elé penderült, és kinyitotta. Egy lepedőbe takarózott róka vonta fel a szemöldökét az ajtó másik oldalán. – Kopogni ki fog?! – dohogta, miközben megigazította magán tógaként viselt holmiját. – Szia. – köszönt ő, a szemrehányástól nem zavartatva magát. – Elárulnád kérlek, hogy mikor jön a villamos? – Most ment el. Várnotok kell. – közölte a róka, majd előrehajolva a kezünkbe nyomott egy-egy diót, és becsapta az ajtót az ő oldaláról.
– Milyen udvariatlan. – jegyeztem meg, a diót forgatva az ujjaim között. – Á, csak elfoglalt. – legyintett Ő, zsebrevágva a sajátját. – Na gyere. – Várj, akkor most nem várjuk meg a villamost? – Jobban szeretek sétálni. Egyszer régebben minden edény alakját felvevő víz voltam. Azóta ha tehetem, használom a lábaim. Ha már egyszer vannak. Na gyere. És én meg mentem.
Tudod, nagyon hiányoznak ezek az álmok. Néha azt érzem, érzem őt, valahol belül, önmagamban, amikor már tele van a hócipőm. Neki minden egyértelmű volt. A logikátlan is logikus volt, mert tudta, hogy nem a válaszok számítanak, hanem a kérdések, és hogy feltesszük-e azokat. Azt gondolom, sokat öregedtem azóta, azért is látom ritkábban. Vannak kérdések, amit már nem merek feltenni – ő pedig csóválja a fejét bennem. De majd ha felteszem őket egyszer, talán újra mellémszegődik, feltörjük együtt a diót, és… ki tudja. Talán most megvárjuk a villamost is."
