Category Archives for "Uncategorized"

Ha valakit megkérdeznek, hogy miért is nem csinálja azt, amit szeretne, általában két fő ok van, amit a firtatózásunkra kapunk.

Nincs rá pénzem.

Nincs rá időm.

Mindkettő kőkemény, és súlyos kijelentésként ül előttünk, ahogy ülünk a hétköznapok zakatoló vonatán, nap nap után hussan el, és még ma sem vettük fel a futócipőt, nem hívtuk fel a nagyit, nem ültünk neki a megvásárolt angoltanfolyam leckéinek, vagy a vécé még mindig ugyanúgy folyik, mégsem hívom ki a szerelőt, vagy ott az a jó ötlet, amiből írhatnék blogot, mégsem teszem. Van az idő, amiből van bizonyos mennyiség egy napban, és a kötelességek megeszik mindet. Tehetetlen vagyok. Nem az én felelősségem. Nem tehetek róla.

A pénzt hagyjuk is, inkább foglalkozzunk az idővel. Egyrészt, mert sokkal fontosabb – hiszen pénzt tudsz szerezni, időt visszaforgatni viszont nem.

Miért hazugság az, hogy “nincs időm”?

Na jó… tulajdonképpen nem hazugság. Inkább egy remek mondat, ami mögé nem kell plusz dolgokat képzelni, szét lehet tárni a kezet. Nincs, hát nincs. Azok a fránya körülmények.

Ehelyett inkább egy kis elmejátékra invitállak, ígérem nem fog fájni, és ha nem is egy “aha”, de egy hümm élményt ígérek. Az NLP szeret nagyon a belső párbeszéded megváltoztatásával eredményeket elérni.

Figyelj.

Amikor azt mondod: nincs rá időm, nem azt mondod, hogy nincs rá időd.

Tulajdonképpen azt mondod:

számomra ez most nem elsődleges fontosságú. Nem prioritás.

Nos?

Mert csomó más minden van, amit megcsinálok, ezt meg nem. Más dolgokat előrébb sorolok, ezt meg hátra, és hopp, már ki is futottunk a rendelkezésre álló időmennyiségből.

Ha van valami, aminél az nincsidőm-mítoszt alkalmazod a leggyakrabban, akkor tégy meg annyit, hogy elgondolkozol – számodra mi az adott tevékenység magasabb célja, értéke?

Ha mondjuk az edzésről van szó, a magasabb cél lehet az egészség, fittség, vagy akár az is, hogy jobban tetssz a pasiknak/csajoknak/saját magadnak.

Ha az angol nyelvről, akkor az előmenetel, a külföldi munka, vagy a nyelvvizsga.

Ha valamilyen írás, vagy alkotás, akkor a magasabb cél lehet az önmegvalósítás, a tanult tudás átadása, az ismertség, vagy az életed szenvedélyének a megélése.

Szóval, tégy kérlek csak ennyit: amire kijelented, hogy nincs időd rá, helyettesítsd be ebbe a mondatba a számodra képviselt magasabb célját:

“Számomra (jelenleg) a _(magasabb cél)____ nem elsődleges fontosságú.”

Például.

“Nincs időm edzeni.” = “Jelenleg az egészség és a fittség az életemben nem elsődleges fontosságú.”

Ez a szimpla kameraváltás, és ha felfogod ennek a kijelentésnek a súlyát, már alapból sokmindent képes megváltoztatni.

Bizony. Egy fél pillanat alatt már nem a körülményeid áldozata vagy, hanem irányítóként tekintettél valamire, amire vágysz, mégsem teszed.

Először, amikor felfogtam, hogy mit is mondok, gigantikus tantuszok potyogtak az égből. Hogy mi? Ájjunkmármeg. Mi az hogy az egészség nem elsődleges? Dehogynem! Hiszen ha az van, minden van!

Ízlelgesd és fogd fel, hogy mi bújik meg a te saját “nincs időm” kifogás mítoszod mögött! Hagyj magadnak időt arra, hogy lesüllyedjen ez a kijelentés, hogy az összes részednek legyen egy kis ideje megkóstolni.

És aztán mondd meg: ez így számodra most igaz?

Biztosan vannak részeid, amik egyetértenek, és van, amelyik tiltakozik – fontos, hogy juss belső megegyezésre magaddal, és döntsd el. Igaz, vagy nem?

Ha igaz,

akkor engedd, hogy a “nincsidőm” mítosz titkos vagy nyilvánvaló kifogáskeresése miatti szégyenkezésed vagy rossz érzésed elpárologjon. Eddig a teendőid és az idő áldozata voltál, de itt kezdődik a felelősségvállalás: annyival, hogy felismered, és tudatosítod, mi számodra a fontos. Bocsi, aktuális magasabb érték, most nem jutottál be az első ötbe, a teremtő energiáimat máshová fordítom.

Ha viszont nem igaz ez a mondatod,

ha az a dolog, és amit képvisel igenis kell és fontos ahhoz hogy létezz, működj, megvalósítsd magadat, az álmodat, hogy az életed minőségén javíts, és ezáltal boldogabbnak tessék lenni… akkor emeld magadhoz ezt a mondatot, és fordítsd meg:

“Jelenleg az egészség elsődleges fontosságú az életemben, és tenni is fogok érte Slussz, passz.”

Ezzel az egyszerű momentummal fogtad azt az energiát, amit eddig a “nincsidőm” tételére fordítottál a fejedben, és súlyán, és értékén mérted. Megváltoztattad az adott tevékenységet börtönben tartó idegpályákon futó információkat, és talán éppen most készülődik benned a változás.

A mondat pedig továbbfejlődik: “Az egészség és a fittség igenis prioritás számomra: már most megcsinálok egy nyújtást, és húsz guggolást, holnap reggel pedig lépcsőn megyek fel az irodába”.

Barátkozz ezzel a mondattal! Épp most kezdtél el időt gyártani valami fontoshoz. Ahelyett, hogy a napod mások és a világ által elédgörgetett dolgokra való reakciókból állna, és végül egy ágyba zuhanással végződik, hogy másnap folytatódjon tovább, szimplán a figyelmed fókuszával most kiemeltél valamit, amivel, igenis, szeretnél foglalkozni!

Tálcán kínálódnak majd előtted a lehetőségek, ha végiggondolod, hogy mennyi alkalommal áldozhatsz ennek az adott fontos dolognak az oltárán.

Ha van 86400 forintod, és ellopnak belőle tizet, te ráköltenél még ötvenezret arra, hogy azt a 10-et visszaszerezd?

Ugyanígy vagy a bosszankodással, és azzal, ha hagyod, hogy egy tíz másodperces rossz élmény rágjon még órákon keresztül.

Amikor belédbotlanak az utcán. Amikor a szüleid piszkálnak. Amikor a főnököd leteremt. Amikor az árus csal a mérlegnél. Amikor az üzlettársad átvág. Amikor valaki mélán beáll az ajtóba, és alig tudsz leszállni tőle. Amikor nem adják át a helyet. Amikor átadják a helyet, pedig nem terhes vagy, csak előnytelen rajtad a ruha. Amikor hallod hogy kajánul összenevetnek mögötted az utcán, te pedig megrettenve meredsz egy kirakatba, hogy vajon fogkrémes-e a szemöldököd.

Amúgy, általános esetekben tudod, én nagy rajongója vagyok az irritáltságnak. Kőkeményen hiszek benne, hogy minden, ami felbosszant, valami olyan tükröt tart eléd, amit önmagadban nem szeretsz. Ezeknek a tükröknek pedig óriási a haszna, mert ha jobb akarsz lenni, ha egészebb, fejlődőbb és szeretettelibb, ezek a kis gyomok mutatják az utat az igazi virágokhoz.

Na de ez a történet sajnos nem mindig ilyen egyszerű, mert tegye fel a kezét, aki a zen mindenkori olyan állapotában van, hogy amikor egy hátizsákos hajléktalan a kilences buszon beszorítja a sarokba, nem szentségel magában. Vagy amikor egy nyegle audis leszorítja az autópályán. Vagy… vagy.

Te hülye marha! Te oktondi liba! Te bunkó kis p*cs! Hülye seggfej!

Egyszer neki kéne állni megszámolni vajon hány piros karikát jelzőt ejtünk ki a szánkon, akár gondolatban is.

Ezzel csak akkor van probléma, ha az a pár másodperc, amíg az atrocitás ért, nem ér véget, amikor végetér. Amikor visszakanyarodik az elmédbe, újra és újra, felidézve azt az adrenalinnal vagy idegességgel teli momentumot.

Amikor azért a tíz másodpercért elköltesz a napodból még ötvenezret, így sokszorozva meg a benned dúló negatív érzéseket.

Egyszer két szerzetes, egy idősebb és egy fiatalabb zarándokútra indult. Útjukban a következő kolostor felé, találkoznak egy gyönyörű fiatal lánnyal, aki a sebes folyású patak partján állt, félve attól, hogy a vad sodráson átmenjen. Az öreg szerzetes gyorsan lesüti a szemét, és átlábal a másik partra, de ahogy visszanéz, megdermed a látványtól: a lány ott ül a fiatal szerzetes vállán, aki áthozza őt a másik oldalra, és ott leteszi. A szerzetesek szó nélkül folytatják útjukat. Amikor már majdnem a kolostor kapuja elé érnek, az öregebbik dühösen felmordul: – Mit csináltál te szerencsétlen? Nemcsak ránéztél, de a hátadon cipelted, és megfogtad a lábát! Nem tudod, hogy ezt tiltják törvényeink? A fiatal szerzetes csendesen csak ezt válaszolta: – Én letettem a lányt a másik parton. Te miért cipeled még mindig?

Eléggé meg vagyunk lőve a hétköznapi bosszankodásainkkal. A hírek, a család, a munka, mintha mind-mind megtalálnák azokat a gombjainkat, amiket megnyomva megint ott vagyunk, hogy belül dühöngünk, amíg füstöl a fülünk.

Elmondom mit teszek én, amit nagyon kedvelt Barbel Mohr írónőmnél olvastam, és azóta is napi alkalmazásban áll nálam.

Amikor valaki nekemjön, rálép a lábamra, buszon belép a komfortzónámba, direkt rosszul ad vissza… és már érzem hogy közel a felfortyanás, vagy a nyilvános szemforgatás, csak annyit mondok magamban.”Sóhaj. Béke legyen veled.”

Namármost ez alapjáraton nem ennyire egyszerű. Nem értem el még a zennek azt a részét, ahol ennyi elég lenne. De az első pár kudarc után úgy döntöttem, hogy csakazértis alkalmazom, több körben.

Tételezzük fel, hogy egy zsúfolt tömegközlekedési eszközön találok magamnak egy kedves kis helyet, ahol fenn lehet tartani a minimális személyes teret, nem kell más hónalját nézni, és nem borulok fel, ha nagyot fékez a villamos. És akkor jön egy méteres műszempillás, rágózó csajszi, gigantikus Louis Vutton hamisítvány táskával a hóna alatt, beáll mögém, egyben beállítja a táskát a lapockáim közé.”Az úristen szuszogjon le te… ughh…. na jó… sóhaj… béke legyen veled. Hülye p*csa” Konstatálom, hogy ez még mindig nem elég spirituális.”Béke legyen veled, baszki…” A táska közben továbbvándorol, és nekem nem kell már homorítanom, ha nem akarom érezni a bökős szélét. Mély levegő.”Béke legyen veled, mert azt hiszem szükséged van rá, ennyi ignoranciával…” Ha észlelitek, még mindig nem tökéletes – de már ott tart az ember, hogy saját magán is elkezd mulatni.  Na jó. Még egyszer, utoljára.”Béke legyen veled. Érjenek jobb élmények, mint engem, általad.” Innentől kezdve általában csak maximum egy körre van szükség arra, hogy a bennem acsargó indulatkutyák leheveredjenek, és nekiálljanak nyalogatni a mancsukat. És, nolám, a hely több lett, újra komfortosan érzem magam, a következő pár megálló teljes nyugalomban telik, elolvasok egy pittyenő emailt a telefonon, és adok magamnak egy buksisimit, hogy milyen szépen elsimítottam ezt. Aztán a következő megállónál kopogtatnak a vállamon: a Szempillás az. Az arcán a korábbi beképzeltségnek nyoma sincs, még a hangja is kedves: “Figyi, hogy jutok el a Keletihez a leggyorsabban? Először járok Pesten…” És elmondom, és megköszöni, és a róla nyert információk kiegészülnek: teljes feszültségben, talpig tüskében, félelmekkel és bizonytalansággal telve kapart ki magának egy helyet, nem törődve másokkal.

De ez a felismerés már csak hab a tortán, de számíthat rá az ember, ha ezt a formulát alkalmazásba fordítja. Új szemszögek, új perspektívák születnek a téged idegesítő emberekről, amikkel foglalkozhatsz is akár, vagy egyszerűen megengeded magadnak hogy továbbsétálj.

Kinek-kinek vér- és lélekmérséklete szerint.

Szóval azt mondom: spórold meg a bosszankodással elpazarolt másodperceket a napodból, és tessék kijelenteni bátran:

“Béke legyen veled, te kis p*cs!”

Vidéki gazdánkat meglátogatja a barátja. Kedélyesen elbeszélgetnek, előkerül egy flaska rozé, mígnem a beszélgetés moraját újra és újra átszövő nyüszítés egyre jobban kezdi zavarni a vendéget.

– Bátyám, hát mi ez?

– Mi mi?

– Ez a hang.

– Ez? A kutya.

– De.. miért nyüszít?

– Mert rajta ül egy szögön.

A vendégnek tátva marad a szája.

– De hát miért nem száll le róla?

A gazda megtömködi a pipáját, és csak ennyit mond:

– Még nem fáj neki eléggé.

Ha ma kimész sétálni a langyos 18-20 fokba, rengeteg embert fogsz látni még télikabátban, sálban, nagy csizmában, kényelmetlenül feszengve a napsütésben.

Miért?

Rengeteg applikáció van, ami megmondja milyen lesz az idő, internet, rádió, vagy ha minden kötél szakad, ott az ablak.

Az ember mégsem nyúl a könnyebb kabát után, talán nem is bújik másik cipőbe.

Talán azért, mert nem hisz annak, amit mondanak?

Nem, talán mert..

Mert az van elöl.

Mert az esett kézre.

Mert kényelmesebb.

Mert megszoktam.

Bele kell menni, le kell izzadni, sőt, lehet megvárjuk még a másnapot is, mert biztos ami biztos. Aztán, az ismételt testi tünetek után merjük elhinni, hogy most más van, mint tegnap.

Nem szuper, ahogy ez sokszor az életben is így van? Rajtakapod magad, hogy néha a másfajta változásokhoz is így viszonyulsz? Arra gondolok, ahogy ott maradunk egy munkahelyen, egy lakásban, vagy egy kapcsolatban.

Mert az van elöl.

Mert az esett kézre.

Mert kényelmesebb.

Mert megszoktam.

Mert néha addig maradunk, amíg “nem fáj eléggé”.

Néha, titokban, azt szoktam kívánni magamnak, hogy mindig vegyem észre azt, ha tavasz van, és ha az a szög szúr.

Csak… nos. Nem mindig olyan könnyű.

Fura érzés ezt leírni, de az van, hogy legtöbben nem vagyunk túl kedvesek saját magunkhoz. Értékünket gyakran mások szemszögéből határozzuk meg: szépek vagyunk-e nekik, elég nőiesek vagy férfiasak, elég rátermett munkaerők, jó szülők, jó gyerekek.

Cipeljük a testünket, saját magunkat a tetteink vagy a gondolataink révén ítéljük meg.

Óhajtjuk és vágyjuk a szerelmet, a kedvességet, a gondoskodást, a feltétel nélküli szeretetet – és eddigi tapasztalataink alapján úgy tudjuk, hogy ezt kizárólag valaki mástól kaphatjuk meg. Hiszen a másik tekintetének a tükrében leszünk csodálatosak. Az ő gondoskodó érintései, ragyogó szemű imádata, gyengéd szeretete tesz minket többé. Az ölelésében felolvadunk, az éjszakai szuszogása elérzékenyít, az üzenetei, levelei, az egész lénye a világot jelenti a számunkra.

A nagybetűs Szerelem… a Nagy Ő. A másik, akitől több leszek, jobb leszek, szebb lesz az élet…

Csak aztán… valahogy ez átalakul, igaz? Ismerjük a biológiai hátterét, a hormonok táncát, a hétköznapi fakulásokat, az idegen embert, a szívfájdalmat, a szakítást, a szenvedést.

A jó kis mondásokat: a szerelem nem tart örökké. És akkor elengedjük, vagy megszenvedjük, és keressük újra.

Mindig, odakint, magunkon kívül azt a kis lángot, amely képes az egész világot más színben láttatni, felperzselni, és felemelni minket újra…

2015-re virradó szilveszter éjjelén, barátok között, egy kis kívánságot suttogtam bele a pezsgőbuborékok közé: szeretnék szerelmes lenni. Megkaptam. Szörnyen szerelmes lettem. De nem szerettek viszont. Aztán mégis, de valaki más, és az az év csodálatos, egyben kétségbeejtő katyvasz lett végül. Ezért, amikor a 2016-ra virradó szilveszteren újra a pezsgőbuborékok néztek velem farkasszemet, olyat kívántam, mint addig még soha… szeretnék szerelmes lenni… de most saját magamba.

Mert amikor a másik kihűl, elmegy, távozik, nem akar már engem, túl sok, vagy túl kevés vagyok neki, vagy nem akarom már őt, túl kevés vagy túl sok nekem, én ott maradok magammal. Mi együtt fogunk felkelni, sírni, mi összetartunk akkor is, amikor mindenki magunkra hagy. Én ott leszek nekem, amikor nehéz idők jönnek. És azt akartam, hogy én és én, bárki is jön még a képbe, csodálatos harmóniában, összetartásban és békében szeressük egymást. Mert ha én ott vagyok magamnak, és megkapom a szerelmet, kedvességet, gondoskodást, és minden agybajomat túlélő, feltétel nélküli szeretetet… nos… akkor nagy baj nem lehet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy pszichológiai kísérlet. Két ellentétes nemű kutatási alanynak adtak harminchat kérdést, majd egymás szemébe kellett nézniük négy percen keresztül, és a dolog végeztével a delikvensek egymásba szerettek. A cikk bejárta a világsajtót, mert a New York Times újságírója, aki egy ismerősével “brahiból” és kíváncsiságból megcsinálta, azóta boldog házasságban élnek.

Jópofa, igaz?

A kísérletben felgyorsították a szerelem és elköteleződés alappilléreit – intimitás – sebezhetőség – intuíció – mély megnyílás – megélni a jelen pillanatot – csak a másikra fókuszálni

Mióta olvastam róla, nem hagyott nyugodni a gondolat… vajon a kísérlet akkor is működik, ha rólam van szó?Szia Szivem. Igen, működik.

Ezen a Valentin napon ne legyen elég a világnak szóló, kirakati szerelem. Idén, itt az ideje saját magadba beleszeretni.

Persze, ha úgy nézzük, ez csak “játék”. Ha meg amúgy nézzük, egy mélységesen mély önismereti utazás, egy exkluzív wellness hónap a saját lelkivilágoddal, évtizedes elégedetlenségek feloldása, vidámság, és megkönnyebbülés. 🙂

Egy elkötelezettség önmagad felé, akár párkapcsolatban vagy, akár nem. Szeress bele magadba, és a mások iránt érzett szereteted is megsokszorozódik.

Nem is hangzik rosszul, igaz?

A mosogatásról mint tevékenységről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azonnal, mihelyst az utolsó morzsa eltűnik a tányérjukról, már állnak is fel, és a csap alatt el is mosnak mindent.

Vannak azok, akik hosszabb időt kihagynak, de aztán rutinból elmosogatnak, és ez is kész van.

Aztán ott vannak azok, akiknek a mosogatás az ördögtől való parafinputtony, és mikor már embermagas a mosatlan, Tarzanüvöltéssal vagy mély sóhajokkal nekivágnak a halomnak.

Hát, szerintem mindegyikben van szerethetőség.

Én egy kicsit az utóbbi típusba tartozom. No nem azért, mert utálom, egyszerűen pikkpakk, úgy elszalad az idő folyton, eltelik egy nap, meg öt, van egy csomó bögrém, és mindig másból iszom, mert nem akarom hogy valamelyik megbántódjon… szóval ha így nézzük, elég hamar kivilágolódik, hogy a kettes és a hármas csoport szélén egyensúlyozom.

Volt egy nap, amikor egyszerre kellett volna elindulnom, de mire visszaérek már jöttek volna, jaj, bonyolult – a lényeg, hogy nagy sóhajtva odaálltam a mosogató elé, és azt mondtam: "Gyere Rozi, tudjuk ezt le."

Rozi meg jött, és letudtuk. Azért lett Rozi, mert az a mosogatószivacs szegénykém már kicsit rozoga, de remekül működik a dörzsi része, meg a szivacs is, ez a Rozi igazándiból kész főnyeremény.

Mióta a mosogatás Rozi és az én titkos misszióm lett, maga az egész aktus egészen átalakult. Fülöncsíptem egy nemszeretem momentumot, és a napjaim egyik legviccesebb részévé tettem. Rozi és én rendszeresen eszmét cserélünk arról, hogy hova kéne tenni a tányérokat, vagy hogy áztassuk-e még egy napig azt a bögrét, vagy menni fog neki.

Irtó jók vagyunk együtt, én meg a Rozi.

Na. Modellezés. Ez most nem az amikor apró kis kütyükből hosszas koncentrációval valami nagyobbat csinálunk, ami tank vagy repcsi.

Ez most nem az, amikor valaki divatbemutatók hátsó ajtajánál szobrozik hogy minél több modell telefonszámát megszerezze.

Ez most szimplán az, ami.

Az NLP maga nem jött volna létre, ha az alkotói nem kezdik el gyakorolni azt, amit aztán később elkezdtek tanítani: mégpedig a hetvenes évek legnagyobb pszichoterapeutáit, emberül értő és emberre ható módszereit lemodellezték.

Én ezt nagyon szeretem.

Tudod, legtöbbször az a baj, amikor nekiállunk a saját problémáinkkal foglalkozni, nagyon nehéz egy lépést hátralépni. Nehéz kihagyni saját magunkat az egyenletből. Márpedig, ha érintettek maradunk, az érzelem gigászi manói sokszor messze még a cél előtt elgáncsolnak.

Játszol velem egyet?

Modellezzünk! 

Persze nem a szigorúan NLP-s értelemben vett modellezésre gondolok, bár az is fantasztikus, és majd mesélek róla.

Vegyünk egy, az életedben fennálló problémát. Lehetőleg kezdetnek valami kisebbet, ne a házasságodat. Valami közepesen idegesítőt.

Ha megvan, akkor most kapsz tőlem egy egyenlőségjelet, kérlek tedd mögé.

Aztán a kérdés: Ha a problémád mondjuk

– jármű

– időjárás

– egytálétel

– állat

lenne… mi lenne?

És az egyenlőségjel mögé kérlek helyezd oda a tetszőlegesen választott típusú válaszod, és aztán hagyd a kreatív elmédnek hogy minél inkább játsszon vele, és kiszínezze a képet. 

Mondok rá egy példát is.

Az én problémám a főnököm, aki egyszerűen képtelen meghallgatni a véleményemet a munkahelyen.

És a főnököm… nos, ő egy labradorkölykök bőréből bevont ülésekkel rendelkező, hatalmas fehér Audi lenne. Fényes karosszériával, de a kesztyűtartóban irtó nagy kupi. A dudája fel van tuningolva, és amikor megnyomja, elbődül, mint egy hajókürt. Ha egy stoppos integetne, simán elhúzna mellette, sőt még talán egy kis kitérőt is tenne egy pocsolyába, hogy lefröcskölje. Indokolatlanul elkezdi túráztatni a motorját a pirosnál, csak hogy a dominanciáját mutassa.

Na, tessék.

Mit tehetek én ezzel, ha jól kitaláltam ezt?

Nos, először is, mondjuk összezsugorítom, hogy a kezembe vehessem, és minden oldaláról megnézhessem.

Amit ezek után a kezemben tartok, az a problémám megtestesítőjének szubjektív modellje. Tulajdonképpen egy metafora. Az én bajom, kicsiben.

Nézzük, mi mindent csinálhatok vele? 

Nos, már azzal, hogy lekicsinyítettem, máris nőtt valamennyit az önbizalmam. Rájövök, hogy ő az én életemnek sokkal kisebb szereplője, mint én magam. Hát nézd meg, hisz elfér a kezemben is, ha akarom. Forgatom, vizsgálgatom. Kinyitom az ajtaját, és észreveszem a mekis zacskókat az ülések alatt. Úgy látom, régen lehetett kitakarítva. Rájövök, hogy oda bentre zárva biztos nem olyan jó, és a dudálás meg a hangos motorjáratás biztos valami másnak az oka.

Ha úgy döntök, akár el is kezdhetek megbocsátani neki.

Ha akarom, leteszem a földre, és messze gurítom.

Ha akarom, legközelebb, amikor összefutunk, vagy konfrontálódunk, előveszem ezt a képet, és a humoromat és a derűmet megőrizve halkan megnyomom a dudáját. (A képzeletbeli autóét, na!)

Persze, időközben rájövök arra is, hogy a feladatot nem is annyira jól végeztem el – hisz úgy voltam hogy ő az én problémám, de hát én az ő viselkedését nem tudom megváltoztatni, azaz a problémát (őt) nem tudom megoldani. 

Csak a saját viselkedésemet tudom megváltoztatni.

A gondolataimat az egész helyzetről.

És így tovább, és így tovább… felismerésről felismerésre jutsz majd.

Én, például hogy önmagamban is értékes vagyok, nem határoz meg az ő hozzám való viszonya semmilyen formátumban.

Hogy például a saját viselkedése valószínűleg tonnányi problémából jöhet, és szerencsés vagyok, hogy csak ennyi az, ami elér.

Ha a modellautóval foglalkozom, észrevétlenül a valódi problémára kapok válaszokat.

Miért?

Az agyunk, a történetmesélő agyunk mikor érzéseket generál és döntéseket hoz, sosem elemzi faltól falig a szituációt. A probléma, a történés szerkezetét ismeri fel, és azzal dolgozik. Az autó és a valóságos ember párhuzamossága miatt ha az egyiken változtatok, változik a másik.

Szóval, elő a varázspálcákkal, és a problémákkal!

Találj megfelelő hasonlatot!

Ha X valami lenne, ez és ez lenne.

Utána pedig engedd hogy az alkotó fantáziád minél részletesebben vázolja fel eléd!

Ha akarod, hívhatsz híres írókat is segítségül, például Rejtő Jenő stílusában elképzelve, humorral fűszerezve már félúton is jársz a megoldás felé.

Jó móka lesz, ígérem. 🙂

Talán nem tévedek, ha azt mondom, az olvasók 99,9%-a erre tiszta szívéből és teljes meggyőződéséből vágná rá a választ: soha, semmilyen körülmények között, semmi pénzért.

Vegyük a híres, Zimbardo féle Stanfordi börtönkísérletet. Emlékszel, ez volt az, amikor fogtak 18 mentálisan és fizikailag egészséges egyetemi hallgatót 1971-ben, és az egyik alagsori helyiségben börtönkörülményeket kialakítva, egyszerűen ketté sorsolták őket, véletlenszerűen rab, vagy börtönőr szerepbe bújtatva őket.

A szerephez kellékek is dukáltak: a börtönőrök gumibotot kaptak, és tükrözős napszemüveget, a rabok pedig kényelmetlen ruhákat, és egy láncot a bokájukra. Sorszámozták őket, és a nevük helyett azon a számon szólították őket.

 kép forrása: prisonexp.org

A kísérletet hat nap múlva le kellett állítani, mert az események nem várt módon kezdtek eldurvulni. A felvett szerep mindkét esetben átvette az irányítást a résztvevők viselkedése és identitása fölött, sokkal természetesebben és gyorsabban, semminthogy azt Zimbardo várhatta volna. A börtönőrök diktatórikus eszközöket kezdtek használni, pszichológiai kínzásokat eszeltek ki a "raboknak"… a "rabok" maguk pedig adaptálódtak alsóbbrendű helyzetükhöz, lebetegedtek, visszahúzódtak – például ha közülük bárki "rosszul" viselkedett volna, amely az egész csoportra hátrányos, ők maguk büntették meg. (ezek csak szeletek, a teljes sztorit elolvashatod itt.)

És mielőtt továbbmennénk, itt álljunk meg egy pillanatra.

Miért fontos ez a jelenség nekünk, akik messze vagyunk attól, hogy hasonló szélsőséges helyzetbe kerüljünk?

Szerepjáték az élet

A kísérletben új szerepet, egy totális új "sztorit" kaptak a résztvevők – ki ki a magáét. És az a szerep minden mást háttérbe tolva önálló életre kezdett kelni általuk.

Hány szerepünk van az életben? Millió és egy. Szülő, gyermek, munkatárs, adófizető, művész, jó szakács. Ember. A szerepeink meghatároznak minket, és mivel sok van belőlük, általában kiegyenlítik egymást, és nem löknek egy irányba sem annyira szélsőségesen, mint a kísérletben résztvevőkét.

A szerepeinket nagyrészt a környezetünktől kapjuk "ajándékba". A család, ahonnan jöttünk, a munkahely, ahol dolgozunk, a gyerek, akit mi hoztunk a világba. A mindennapok.

Ezek a szerepek formálják az identitásunkat, az egónkat, a nézetünket és felfogásunkat a világról, a saját helyzetünkről, a problémákról és annak megoldásáról.

Jó ezt tudni, nem? De mégis jogos a kérdés: ha én a környezetem szerint egy gályarab vagyok, mert két állást kell vállalnom hogy megéljek, mert oda vagyok láncolva egy munkahelyhez, amit amúgy nem szeretek és nem tesz boldoggá, de a hajónak mennie kell… akkor hogy lesz nekem jó? Törjek ki a gályából, vágjam le a rabláncaimat? És akkor… akkor?

A környezetünk és a szerepeink azért trükkösek, mert legtöbbször tudatosan irtó nehéz változtatni rajta. Mindezek ugyanis leginkább tudat alatt kötnek. Vannak nekik jóbarátaik, akiket hiedelmeknek hívunk (ezt egyedül kell megoldanom, az élet nem habostorta, az én felelősségem a családom fenntartása, a pénzért keményen meg kell dolgozni), amelyek megszilárdítják és támogatják ezt a szerepet, mert különben végképp kilógna egy deszkánk, és tanácstalanságunkban összezuhannánk. Ez is önvédelmi mechanizmus, és teljesen rendben van így.

Na de mi van akkor, ha bent, valahol mélyen sejtjük, hogy ez lehetne másképpen is? Ha talán egy másik szerep jobban segítene minket? Hogy lehet szerepet váltani? Vagy finomítani rajta? Hogy lehet ezt az összezáró, tökéletesen működő gépezetet meghekkelni, a teljesebb, boldogabb élet reményében?

Nos. Az a legbiztosabb, ha nagyon-nagyon finoman kezd hozzá az ember. Az identitásunk nem vicc. Amit hiszünk magunkról, az óvott, védett és fenntartott minket, úgyhogy a hidegvágót és a kalapácsot már csak tiszteletből is el lehet felejteni. 

És itt jönnek a képbe a metaforáink. (Imádom a metaforákat.)

Mert a szerepünk egy történet, amit mesélünk magunknak magunkról. És odavagyunk a történetekért. Mi magunk is, ébren töltött időnk tetemes százalékában történeteket gyártunk, az alvás alattiról meg nem is beszélve.

A csavar pedig:

Meg lehet tanulni, hogy miként mesélhetünk más történeteket magunknak. (És másoknak. Jaj, abban is mennyi potenciál van!)

Azt mondod, zátonyra futott az életed. Azt mondom, egyszer volt, hol nem volt, egy zátonyra futott hajó. Az oldalára fordulva feküdt Manila partjaitól nem messze. És mesélj, utána mi történt? A kapitánya elkezdte lebontani a faborítást, tutajt eszkábált és eljutott a partig? Vagy hirtelen sellők bukkantak fel, és megígérték a segítségüket ha három próbát teljesít a kapitány? Vagy egy imádság után szellő kezdett el fújni, amely visszalökte a vízbe a hajót?

Egy metaforán keresztül sokkal bátrabb vagy. Olyan megoldásokat mesélsz, amit magadnak, magadtól, magadról, talán eszedbe sem jutna. És mert az elméd a probléma szerkezetét tárolja, és ha az azonos a tiéddel, akkor az egyikből óhatatlanul következik a másik: a való életbeli problémádra ráfeszült fókuszod is tágul. Új ötletek, új látásmódok találják meg az utat hozzád. Mozdíts meg valamit a párhuzamos világban, a metaforád történetében, és mozdulnak a dolgok "idekint" is.

Nézd meg a stanfordi kísérlet résztvevőit. Nézd meg, hogy a felvett, elmesélt szerepük miképpen fordított át hétköznapi, kedves embereket diktatórikus őrökké, és rettegő rabokká.

Ami az egészben a legjobb: másik irányban (bármilyen irányban) is ugyanígy működik. 

Nézd meg a gyerekeket meseolvasáskor. Nézd meg a motivációs előadókat. Nézd meg az üzleti "storytelling" tanfolyamokat. Nézd meg a marketinget. Nézd meg a politikát. Nézd meg, hogy mások az elmesélt történeteikkel hogy változtatnak a világon.

Vagy ne nézd meg egyiket se, csak tedd fel magadnak a kérdést: na és akkor pont neked miért is ne menne?

A metaforák a történetekben élő elméd gyönyörű, vad musztángjai. Amint be tudod fogni őket, és megszelidíteni, vad és nyers erejükkel nem ellened, nem önmagukért, hanem érted dolgoznak majd.

És ez olyasvalami, amit megéri elsajátítani.

Július elsején derült égből villámcsapásként, a főnököm ajtót mutatott nekem. A körülmények kissé tisztázatlanok, de most nem a ki a hibás játékot szeretnénk végigjátszani.

Hanem a megtörtént-et.

Amit tettem, az csupán annyi, hogy már miközben a nyűglődés és a szerencsétlenség közepén voltam, elkezdtem kívülről figyelni magam.

De ne szaladjunk előre!

Szóval hogy is van ez? 

Bármilyen olyan veszteség az életedben, amelyik valamelyik fundamentális, általad betonbiztosnak tartott tartóoszlopot érinti, gyászfolyamatba torkollik.

Legyen szó párkapcsolatról, munkahelyről, egy fontos személy elvesztéséről.

Nem érdemes összehasonlítani ezeket, ez nem verseny.

Ez egy kőkemény, fájó, lélekbemaró veszteség, ami miatt megkérdőjelezed

a saját értékedetaz életben levésed értelmétaz ép eszedet

Az elején legalábbis. (Ha téged mostanában nem ért veszteség, akkor az elméd jótékony és védő mechanizmusai már elfedték ezeket, és lehet, talán már nem is emlékszel rá. Jó neked. Ahogy mindenkinek jó lesz – amint átjut ezen.)

Érthető: kirúgták alólad a lábad. Az életed egyik meghatározó terepe úgy tűnik, épp semmivé enyészik.

A reakciók embertől függően letargia, depressziós tünetek, düh, acsargás, önsajnáltatás, sírás, alkohol, és még végtelenítve lehetne folytatni a sort.

Pont most jövök innen.

És amit hoztam magammal, szeretném megosztani, és enyhet adni vele azoknak, akik úgy érzik, túl régóta vannak a saját veszteségük bilincsében.

Olvass tovább, vagy ugorj egyenesen a végére.

(Én azt javaslom olvass tovább, mert ha te is ebben a kulimászban vagy, vagy bárki szerettedet látod a bánat alatt görnyedezni, jó ha ismered a fázisokat. De rád bízom.)

Első megálló – A tagadás:

A "nem hiszem el", az "ilyen nincs" időszaka.

Lebénulás, sokk. Érzelmi kiüresedés. Az a végtelenbe nyúló pár pillanat, amíg elhangzik a

"tudom hogy inkorrekt, de"

"sajnálattal tájékoztatlak, hogy"

"nem veled van a baj, hanem én.."

Ebben a szakaszban az agyad egyszerűen nem vesz tudomást a tényről.

A szakkönyvek szerint ennek az elutasításnak a funkciója az hogy a sokkoló hírt követően legyen egy kis ideje az elmének hogy helyretegye magát.

Van tehát a zsibbadtságnak élettani hatása. A lecsapott biztosítékkal az ember saját lelke segít saját magán.

– motiválatlan vagy és mogorva

– csak feküdni van kedved

– ha a terveidről kérdeznek, csak vonogatod a vállad

Még nem hiszed el az egészet. Még túl friss.

Második és harmadik megálló (fuss vagy üss):

Itt már éledeznek az érzelmek. Mégpedig eléggé limitált, hogy melyek. De nagy valószínűséggel a középpontban az van, hogy áldozatnak érzed magad.

Hogy nem fair, hogy ez történt veled.

Hogy az élet igazságtalan.

Aki ebben a megállóban reked, jelentős értékcsökkenést vél felfedezni magán.

Nem vagyok elég jó.

Nem vagyok elég.

Mi velem a probléma?

Miért történik ez velem?

Az egyik legnehezebb szakasz ez. Úgy tűnik, egészen a velejedig kiszipolyozták belőled az életörömöt. Neked nem énekelnek a madarak, itt nem süt napsugár. Kopár és kietlen ez a vidék. Te aprócska vagy, és az ellenségeiddel, rosszakaróiddal van tele a világ, és ott bujkálnak minden sarokban.

A gonosz vállalat, a lelketlen főnök, a szívtelen bestia, az önző féreg hatalmas, betölti a horizontot. És bánt. A szemét.

Ha a "fuss" reflexed hagyod bekattanni, akkor ilyenkor jönnek az elkerülő magatartások. Az italba menekülés, a négy fal közé zárulás, a külföldre futás (holott tudhatod, a problémát nem hagyod magad mögött. Szépen cipeled magaddal, bárhová is mész. Nem vigasztaló. Bocs… tudom.)

 Az üss:

A harag, mint egy főnixmadár ébredezik benned. A nyelveden savanyú a nyál, és méreg fortyog a vénáidban. A gonosz vállalat, a lelketlen főnök, a szívtelen bestia, a téged megfúró kolléganő, az önző féreg – ha most ott lennének, meg tudnád őket ölni. Üvölteni szeretnél, dühöngeni, megtanítani hogy veled nem lehet így elbánni! Majd meglátják! A szemetek. A mocskok!

Ilyenkor történik, hogy megannyi rosszat és gonoszat kívánsz a szerinted ellened vétkezőknek. A képzeleted vetítővásznán szörnyű dolgok történnek vele, amitől ő is pont ott lesz, ahol te vagy most, sőt! Kamatostul visszakapja, amit úgy vélsz, te kaptál tőle. Megérdemli. A szemét.

Ha te most kedves olvasó, bármelyik szakaszban vagy (vagy egyszerre mindkettőben, sőt, váltakozva hol itt, hol ott)

tudd – nem tart örökké. 

(Ez most nem fog vigasztalni, de te csak azért olvassál tovább.)

Veszteségnél a legősibb hüllőagy reflexei kattannak be nálad, és az érzelmeid átveszik az irányítást a racionalitás felett.

Ne érezd rosszul magad ettől, ne félj tőle, és ne ostorozd magad, ha éppen ebben a szakaszban jársz.

Ez egy természetes lefutás, és ugyanúgy, mint a genny, távoznia kell.

És távozni is fog. Hidd el.

A végén az elengedéssel és a továbblépéssel zárul.

Az "idő mindent megold", ahogy mondják.

És itt jön a történetben a csavar, ami miatt elkezdtem írni ezt az egészet.

Egyik vesszőparipám a traumák, és a traumák ragaszkodása az emberi lélekhez – és hogy miképpen ássák alá az ember életét ezek.

Mire gondolok?

Trauma: az az esemény vagy cselekvés, amely a múltban történt veled. Ám az eltelt időtől függetlenül, amikor eszedbe jut, ugyanolyan élő érzelmekkel reagálsz rá, mintha csak tegnap történt volna.

Ide tartozik, ha az iskolában megszégyenítettek. Ide, ha az első lány, akit leszólítottál, kiröhögött a hajad miatt. Ide, ha édesanyád kínos helyzetbe hozott.

Az ismertetőjelek: a heves és élő érzelmek.

Na.

Az áldozat-érzés traumája sunyi egy dög. Mert racionálisan végignézheted, mennyi erősséged van, ismered és bízol magadban annyira, hogy tudod, meg fogod oldani, bízol a képességeidben, és nappal, színre úgy tűnik, már túl is jutottál rajta.

De hajnalban, amikor a legvékonyabb a függöny a tudatalattid felé, néha torokszorító önutálatra, vagy rettegésre, vagy gyűlöletre ébredsz. Az a valaki, aki még mindig acsarkodik benned az igazságtalanság miatt, aki ütne, fújna, bántana. Vele még nem bántál el… őt még nem szelidítetted meg. Vele egészen máshogy kell beszélni, rajta a tudatos dolgok nem segítenek. Csak az időben bízhatsz… de néha még abban sem.

Vannak neked is olyan sérelmeid, amelyek már régesrég a múltban történtek, mégis, ha felemlegetik vagy hasonló történik a környezetedben, azonnal újra a régi tűzzel reagálsz?

Az ilyen történeteket a fájdalomtesteden hagynak egy szép nagy piros gombot. Ha megnyomják, ugyanúgy cselekszel, ugyanazt érzed.

A "sebek, amik sosem hegednek be".

Én ezt tudom, és tapasztaltam. Tele vagyok gombokkal. Sokan tele vagyunk gombokkal, és sértettséggel, gyerekkorból, korábbi kapcsolatokból. Kell cizelláljam…?

De hiába tudtam ezt: a tudás itt nem ment meg az átéléstől. 

A partvonalra rakott józan eszem kis ügynöke becsülettel végignézte ahogy szétszenvedtem az agyam, és közben jegyzetelt. Ahogy dühöngtem, a kolléganőre, aki megfúrt, a főnökömre, aki hagyta, a kényelmes életstílusomra, és magamra, aki megint ilyen szar helyzetbe került (ó és itt durran el a "ezt is te vonzottad be, szar ember vagy" spirituális cucc, ami a csapból is folyik. Hát nem.)

Szóval én csináltam a szenvedést, ő pedig jegyzetelt… és a végén elém állt valamivel.

Aztán azt mondta: ismerem a problémád szerkezetét.

Azt mondta: minden megvan benned, hogy megoldd.

Azt mondtam: hagyjál békén, nem látod, hogy minden bajom van?!

Azt mondta: nézd, ha befejezted a kötelező tombolást, szerintem csináld meg ezt.

Megcsináltam.

És hogy most mi van?

A lelkem megnyugodott – és ez most mindennek az alapja. Visszatértek hozzám az értékeim, amikben hiszek. 

Az arc a tükörben nem egy lúzeré, ahogy a sértettség láttatta velem. 

Többé nem vagyok a körülmények áldozata.

Új energiát, új lendületet kaptam.

A becsukódó ajtó mögött újabbak és újabbak vannak.

Ezt szeretném megosztani veled, mert … nos, mert működik. És ha idáig olvastál, az azt jelenti, hogy osztoztunk a csónakon, amiben most evezel. És azt is, hogy tudok neked segíteni.

Kösz, hogy idáig elolvastál. Mert itt jön a lényeg: az, hogy kirúgtak, tényleg megváltoztatta az életem. Felálltam a kis fotelomból, és birtokba vettem az általam már évek óta tanultakat, és aktív erőforrásokká alakítottam.

Segíteni akarok. 

Az út maga még ködös, de ez biztos.

Rendhagyó lesz, és izgalmas, maszlagoktól és sallangoktól mentes. Ezt megígérhetem.

Aron egy egészen hétköznapi srác volt. Egy álmos kisvárosban dolgozott, egy újságos bódéban. Minden reggel nyolckor nagy nyikorgással kinyitotta a bódét,  és ott volt egészen délután négyig. 

Szerette ezt a munkát. Szeretett korán kelni, és szeretett korán végezni is. Munka után néha kisétált a tengerpartra, leült a hosszú móló egyik padjára, és csak nézte a hullámokat. Néha magával vitte a gitárját, és régi, ismert számokból játszott egy-egy strófat.

A családja mondta neki néha, miért nem nősülsz meg már fiam, meg hogy mikor lesz unoka, meg hogy ezért volt a drága egyetem, hogy te egy bódéban ücsörögjél egész nap?

Ezek a kérdések a legtöbbször csak a bokája körül jatszadozó vidrákra emlékeztették, és nem is nagyon foglalkozott velük. Nem tudta volna megmagyarázni, miért nem. Csak nem.

És kész.

A kedvenc padján ült egy szép keddi napon, amikor az ujjai kitapintottak valamit a pad támláján.

A móló és a támla közötti részben egy piros színű kis Könyv volt elrejtve…. Azaz nem is könyv, inkább napló. Egy aranyozott, kapcsolt zárójelbe emlékeztető rajz volt az elején. Óvatosan felütötte, és elolvasta az első sort:

"Hétfő van, és mint minden napon, ma is új dolgok születnek."

Annyira tetszett neki ez a mondat, hogy félhangosan elolvasta még egyszer. Aztán a deszkákra támasztotta a gitárját, és a naplemente fényeinel egyre jobban belemélyedt a kis füzetbe.

Azt, úgy tűnik ketten írták. Az egyik lila tollal, a másik pirossal. Az egyik betű kicsit szálkásabb, gubancosabb volt, a másik gömbölyűbb, szétszórtabb. Nehéz visszaadni milyen levelezés volt. Az a két ember nem tudni vajon találkozott-e egymással… A dolgok amikről írtak egyszerre szóltak szépről, és az árnyakrol. kis cicák születéséről, elmúlásról, örömről, bánatról . Fura érzés volt olvasni. Mágikus, kicsit. Mintha angyalok beszélgettek volna egymással, ő pedig lélegzet-visszafojtva nézné a szférák hírnökeit.

Persze szó sem volt erről, hisz írtak ezek ketten be nem fizetett csekkekről, a gyerekekről, sok mindenről.

Egy ideig minden nap munka után sietett a padhoz, de olykor csak az előző napi választ találta.

Kedvenc olvasmánya lett. Ábrándozva simítja meg néha a kapcsos zárójelet a borítón. Azok ketten Dnek és Snek hívták egymást. Egyszer egy napon D azt írta: csillagom, gyere, utazzunk!  És a szomszéd város könyvtárát adta meg következő "találkozójuk" helyeként, a napló új rejtekekent.

Arnie óvatosan becsukta a könyvet, és visszatette a helyére. Mélyet lélegzett. Tudta hogy ő is ott lesz azon a randin. Ez az egész túlságosan elbájolta. Tovább akarja olvasni amit ezek írnak.

Másnap a poros kék Volkswagen Bogár kormányára simítja az ujjait, és elindul a szomszédos város fele. Hosszú idő óta először megy el a városból. Rácsodálkozik mi minden valtozott, és egyfolytában a mellkasában dobrokoló fura, feszítő érzésre koncentrál.

Benyit a könyvtárba. Tudja hol lesz a napló. Hol lesz Dnek és Snek a következő pár sora. Ha akarna, velük maradhatna, mindaddig, amíg ők ezt a mágikus, derűs, cinkos játékot játsszák. Ha rossz kedve van, csak el kene őket olvasnia.

De… Valamiert mégsem van ez rendben. Nem sétál a polcok fele. A bejáratnál levő papirbolt pultja fele sétál. Hamarosan egy zöld színű tollal, és egy kapcsos jegyzetfüzettel a hóna alatt találja az utcán magát.

Leül egy padra. Kinyitja a füzetet. Elrémiti a sok, üres, fehér lap.  Hogy lehet egy ilyet … elkezdeni…

Nem tudni a toll mikor kezdett el írni, ő pedig félszegen mosolyogni, lehet hogy a szavak teljesen maguktól íródtak le.

Igen, egész biztos így volt.

"Vasárnap van, és mint minden napon, ma is új dolgok születnek."

Összességében azt tudnám róla mondani, már ha egy szóval kellene őt leírnom, hogy "aranyos" volt. Kicsit mintha mindig kócos lett volna, és a szemei körül maszatok – pedig csak a szemceruzával kezdett épp most ismerkedni, és még nem ment neki valami jól.

Szerettem, hogy időről időre eljön hozzám, és egy fél szavára a világ átlapozza magát, mint egy régi Arany Oldalak. Mindig mindenre volt válasza. Legtöbbször egy ilyen "hát ez teljesen magától értetődő" hangszínen közölte őket.

Egy nap egy ismeretlen erdőben sétáltunk, az avar sustorgott a lábunk alatt, én pedig mindenfelé meresztgettem a tekintetemet. – Ezek itt a te ajtóid? – törtem meg a csendet. Kicsit szemrehányóan nézett rám. – Ezek senkihez sem tartoznak. Ezek az ajtók önmagukéi. – Jó, jó… de mégis, hova vezetnek? – kérdeztem. – Természetesen mindegyik máshová, csak ugyanúgy. – Értetlen tekintetem valószínűleg árulkodó lehetett, mert aztán sóhajtott. – Gyere, megmutatom.

Táncos léptekkel egy fekete rácsozattal borított ajtó elé penderült, és kinyitotta. Egy lepedőbe takarózott róka vonta fel a szemöldökét az ajtó másik oldalán. – Kopogni ki fog?! – dohogta, miközben megigazította magán tógaként viselt holmiját. – Szia. – köszönt ő, a szemrehányástól nem zavartatva magát. – Elárulnád kérlek, hogy mikor jön a villamos? – Most ment el. Várnotok kell. – közölte a róka, majd előrehajolva a kezünkbe nyomott egy-egy diót, és becsapta az ajtót az ő oldaláról.

– Milyen udvariatlan. – jegyeztem meg, a diót forgatva az ujjaim között. – Á, csak elfoglalt. – legyintett Ő, zsebrevágva a sajátját. – Na gyere. – Várj, akkor most nem várjuk meg a villamost? – Jobban szeretek sétálni. Egyszer régebben minden edény alakját felvevő víz voltam. Azóta ha tehetem, használom a lábaim. Ha már egyszer vannak. Na gyere. És én meg mentem.

Tudod, nagyon hiányoznak ezek az álmok. Néha azt érzem, érzem őt, valahol belül, önmagamban, amikor már tele van a hócipőm. Neki minden egyértelmű volt. A logikátlan is logikus volt, mert tudta, hogy nem a válaszok számítanak, hanem a kérdések, és hogy feltesszük-e azokat. Azt gondolom, sokat öregedtem azóta, azért is látom ritkábban. Vannak kérdések, amit már nem merek feltenni – ő pedig csóválja a fejét bennem. De majd ha felteszem őket egyszer, talán újra mellémszegődik, feltörjük együtt a diót, és… ki tudja.  Talán most megvárjuk a villamost is."