A mosogatásról mint tevékenységről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azonnal, mihelyst az utolsó morzsa eltűnik a tányérjukról, már állnak is fel, és a csap alatt el is mosnak mindent. Vannak azok, akik hosszabb időt kihagynak, de aztán rutinból elmosogatnak, és ez is kész van. Aztán ott vannak azok, akiknek a mosogatás az ördögtől való parafinputtony, és mikor már embermagas a mosatlan, Tarzanüvöltéssal vagy mély sóhajokkal nekivágnak a halomnak. Hát, szerintem mindegyikben van szerethetőség.
Én egy kicsit az utóbbi típusba tartozom. No nem azért, mert utálom, egyszerűen pikkpakk, úgy elszalad az idő folyton, eltelik egy nap, meg öt, van egy csomó bögrém, és mindig másból iszom, mert nem akarom hogy valamelyik megbántódjon… szóval ha így nézzük, elég hamar kivilágolódik, hogy a kettes és a hármas csoport szélén egyensúlyozom.
Volt egy nap, amikor egyszerre kellett volna elindulnom, de mire visszaérek már jöttek volna, jaj, bonyolult – a lényeg, hogy nagy sóhajtva odaálltam a mosogató elé, és azt mondtam: "Gyere Rozi, tudjuk ezt le." Rozi meg jött, és letudtuk. Azért lett Rozi, mert az a mosogatószivacs szegénykém már kicsit rozoga, de remekül működik a dörzsi része, meg a szivacs is, ez a Rozi igazándiból kész főnyeremény.
Mióta a mosogatás Rozi és az én titkos misszióm lett, maga az egész aktus egészen átalakult. Fülöncsíptem egy nemszeretem momentumot, és a napjaim egyik legviccesebb részévé tettem. Rozi és én rendszeresen eszmét cserélünk arról, hogy hova kéne tenni a tányérokat, vagy hogy áztassuk-e még egy napig azt a bögrét, vagy menni fog neki. Irtó jók vagyunk együtt, én meg a Rozi.
