Category Archives for "NLP és technikák"

Na. Modellezés. Ez most nem az amikor apró kis kütyükből hosszas koncentrációval valami nagyobbat csinálunk, ami tank vagy repcsi. Ez most nem az, amikor valaki divatbemutatók hátsó ajtajánál szobrozik hogy minél több modell telefonszámát megszerezze. Ez most szimplán az, ami.

Az NLP maga nem jött volna létre, ha az alkotói nem kezdik el gyakorolni azt, amit aztán később elkezdtek tanítani: mégpedig a hetvenes évek legnagyobb pszichoterapeutáit, emberül értő és emberre ható módszereit lemodellezték. Én ezt nagyon szeretem.

Tudod, legtöbbször az a baj, amikor nekiállunk a saját problémáinkkal foglalkozni, nagyon nehéz egy lépést hátralépni. Nehéz kihagyni saját magunkat az egyenletből. Márpedig, ha érintettek maradunk, az érzelem gigászi manói sokszor messze még a cél előtt elgáncsolnak. Játszol velem egyet? Modellezzünk! Persze nem a szigorúan NLP-s értelemben vett modellezésre gondolok, bár az is fantasztikus, és majd mesélek róla.

Vegyünk egy, az életedben fennálló problémát. Lehetőleg kezdetnek valami kisebbet, ne a házasságodat. Valami közepesen idegesítőt. Ha megvan, akkor most kapsz tőlem egy egyenlőségjelet, kérlek tedd mögé.

Aztán a kérdés: Ha a problémád mondjuk
– jármű
– időjárás
– egytálétel
– állat
lenne… mi lenne?

És az egyenlőségjel mögé kérlek helyezd oda a tetszőlegesen választott típusú válaszod, és aztán hagyd a kreatív elmédnek hogy minél inkább játsszon vele, és kiszínezze a képet. Mondok rá egy példát is.

Az én problémám a főnököm, aki egyszerűen képtelen meghallgatni a véleményemet a munkahelyen. És a főnököm… nos, ő egy labradorkölykök bőréből bevont ülésekkel rendelkező, hatalmas fehér Audi lenne. Fényes karosszériával, de a kesztyűtartóban irtó nagy kupi. A dudája fel van tuningolva, és amikor megnyomja, elbődül, mint egy hajókürt. Ha egy stoppos integetne, simán elhúzna mellette, sőt még talán egy kis kitérőt is tenne egy pocsolyába, hogy lefröcskölje. Indokolatlanul elkezdi túráztatni a motorját a pirosnál, csak hogy a dominanciáját mutassa.

Na, tessék. Mit tehetek én ezzel, ha jól kitaláltam ezt? Nos, először is, mondjuk összezsugorítom, hogy a kezembe vehessem, és minden oldaláról megnézhessem.

Amit ezek után a kezemben tartok, az a problémám megtestesítőjének szubjektív modellje. Tulajdonképpen egy metafora. Az én bajom, kicsiben. Nézzük, mi mindent csinálhatok vele?

Nos, már azzal, hogy lekicsinyítettem, máris nőtt valamennyit az önbizalmam. Rájövök, hogy ő az én életemnek sokkal kisebb szereplője, mint én magam. Hát nézd meg, hisz elfér a kezemben is, ha akarom. Forgatom, vizsgálgatom.

Kinyitom az ajtaját, és észreveszem a mekis zacskókat az ülések alatt. Úgy látom, régen lehetett kitakarítva. Rájövök, hogy oda bentre zárva biztos nem olyan jó, és a dudálás meg a hangos motorjáratás biztos valami másnak az oka.

Ha úgy döntök, akár el is kezdhetek megbocsátani neki. Ha akarom, leteszem a földre, és messze gurítom. Ha akarom, legközelebb, amikor összefutunk, vagy konfrontálódunk, előveszem ezt a képet, és a humoromat és a derűmet megőrizve halkan megnyomom a dudáját. (A képzeletbeli autóét, na!)

Persze, időközben rájövök arra is, hogy a feladatot nem is annyira jól végeztem el – hisz úgy voltam hogy ő az én problémám, de hát én az ő viselkedését nem tudom megváltoztatni, azaz a problémát (őt) nem tudom megoldani. Csak a saját viselkedésemet tudom megváltoztatni. A gondolataimat az egész helyzetről. És így tovább, és így tovább… felismerésről felismerésre jutsz majd.

Én, például hogy önmagamban is értékes vagyok, nem határoz meg az ő hozzám való viszonya semmilyen formátumban. Hogy például a saját viselkedése valószínűleg tonnányi problémából jöhet, és szerencsés vagyok, hogy csak ennyi az, ami elér. Ha a modellautóval foglalkozom, észrevétlenül a valódi problémára kapok válaszokat.

Miért? Az agyunk, a történetmesélő agyunk mikor érzéseket generál és döntéseket hoz, sosem elemzi faltól falig a szituációt. A probléma, a történés szerkezetét ismeri fel, és azzal dolgozik. Az autó és a valóságos ember párhuzamossága miatt ha az egyiken változtatok, változik a másik.

Szóval, elő a varázspálcákkal, és a problémákkal! Találj megfelelő hasonlatot! Ha X valami lenne, ez és ez lenne. Utána pedig engedd hogy az alkotó fantáziád minél részletesebben vázolja fel eléd!

Ha akarod, hívhatsz híres írókat is segítségül, például Rejtő Jenő stílusában elképzelve, humorral fűszerezve már félúton is jársz a megoldás felé. Jó móka lesz, ígérem. 🙂

Talán nem tévedek, ha azt mondom, az olvasók 99,9%-a erre tiszta szívéből és teljes meggyőződéséből vágná rá a választ: soha, semmilyen körülmények között, semmi pénzért. Vegyük a híres, Zimbardo féle Stanfordi börtönkísérletet. Emlékszel, ez volt az, amikor fogtak 18 mentálisan és fizikailag egészséges egyetemi hallgatót 1971-ben, és az egyik alagsori helyiségben börtönkörülményeket kialakítva, egyszerűen ketté sorsolták őket, véletlenszerűen rab, vagy börtönőr szerepbe bújtatva őket. A szerephez kellékek is dukáltak: a börtönőrök gumibotot kaptak, és tükrözős napszemüveget, a rabok pedig kényelmetlen ruhákat, és egy láncot a bokájukra. Sorszámozták őket, és a nevük helyett azon a számon szólították őket.

kép forrása: prisonexp.org

A kísérletet hat nap múlva le kellett állítani, mert az események nem várt módon kezdtek eldurvulni. A felvett szerep mindkét esetben átvette az irányítást a résztvevők viselkedése és identitása fölött, sokkal természetesebben és gyorsabban, semminthogy azt Zimbardo várhatta volna. A börtönőrök diktatórikus eszközöket kezdtek használni, pszichológiai kínzásokat eszeltek ki a "raboknak"… a "rabok" maguk pedig adaptálódtak alsóbbrendű helyzetükhöz, lebetegedtek, visszahúzódtak – például ha közülük bárki "rosszul" viselkedett volna, amely az egész csoportra hátrányos, ők maguk büntették meg. (ezek csak szeletek, a teljes sztorit elolvashatod itt.)

És mielőtt továbbmennénk, itt álljunk meg egy pillanatra. Miért fontos ez a jelenség nekünk, akik messze vagyunk attól, hogy hasonló szélsőséges helyzetbe kerüljünk?

Szerepjáték az élet

A kísérletben új szerepet, egy totális új "sztorit" kaptak a résztvevők – ki ki a magáét. És az a szerep minden mást háttérbe tolva önálló életre kezdett kelni általuk. Hány szerepünk van az életben? Millió és egy. Szülő, gyermek, munkatárs, adófizető, művész, jó szakács. Ember. A szerepeink meghatároznak minket, és mivel sok van belőlük, általában kiegyenlítik egymást, és nem löknek egy irányba sem annyira szélsőségesen, mint a kísérletben résztvevőkét.

A szerepeinket nagyrészt a környezetünktől kapjuk "ajándékba". A család, ahonnan jöttünk, a munkahely, ahol dolgozunk, a gyerek, akit mi hoztunk a világba. A mindennapok. Ezek a szerepek formálják az identitásunkat, az egónkat, a nézetünket és felfogásunkat a világról, a saját helyzetünkről, a problémákról és annak megoldásáról.

Jó ezt tudni, nem? De mégis jogos a kérdés: ha én a környezetem szerint egy gályarab vagyok, mert két állást kell vállalnom hogy megéljek, mert oda vagyok láncolva egy munkahelyhez, amit amúgy nem szeretek és nem tesz boldoggá, de a hajónak mennie kell… akkor hogy lesz nekem jó? Törjek ki a gályából, vágjam le a rabláncaimat? És akkor… akkor?

A környezetünk és a szerepeink azért trükkösek, mert legtöbbször tudatosan irtó nehéz változtatni rajta. Mindezek ugyanis leginkább tudat alatt kötnek. Vannak nekik jóbarátaik, akiket hiedelmeknek hívunk (ezt egyedül kell megoldanom, az élet nem habostorta, az én felelősségem a családom fenntartása, a pénzért keményen meg kell dolgozni), amelyek megszilárdítják és támogatják ezt a szerepet, mert különben végképp kilógna egy deszkánk, és tanácstalanságunkban összezuhannánk. Ez is önvédelmi mechanizmus, és teljesen rendben van így.

Na de mi van akkor, ha bent, valahol mélyen sejtjük, hogy ez lehetne másképpen is? Ha talán egy másik szerep jobban segítene minket? Hogy lehet szerepet váltani? Vagy finomítani rajta? Hogy lehet ezt az összezáró, tökéletesen működő gépezetet meghekkelni, a teljesebb, boldogabb élet reményében?

Nos. Az a legbiztosabb, ha nagyon-nagyon finoman kezd hozzá az ember. Az identitásunk nem vicc. Amit hiszünk magunkról, az óvott, védett és fenntartott minket, úgyhogy a hidegvágót és a kalapácsot már csak tiszteletből is el lehet felejteni. És itt jönnek a képbe a metaforáink. (Imádom a metaforákat.)

Mert a szerepünk egy történet, amit mesélünk magunknak magunkról. És odavagyunk a történetekért. Mi magunk is, ébren töltött időnk tetemes százalékában történeteket gyártunk, az alvás alattiról meg nem is beszélve.

A csavar pedig: Meg lehet tanulni, hogy miként mesélhetünk más történeteket magunknak. (És másoknak. Jaj, abban is mennyi potenciál van!)

Azt mondod, zátonyra futott az életed. Azt mondom, egyszer volt, hol nem volt, egy zátonyra futott hajó. Az oldalára fordulva feküdt Manila partjaitól nem messze. És mesélj, utána mi történt? A kapitánya elkezdte lebontani a faborítást, tutajt eszkábált és eljutott a partig? Vagy hirtelen sellők bukkantak fel, és megígérték a segítségüket ha három próbát teljesít a kapitány? Vagy egy imádság után szellő kezdett el fújni, amely visszalökte a vízbe a hajót?

Egy metaforán keresztül sokkal bátrabb vagy. Olyan megoldásokat mesélsz, amit magadnak, magadtól, magadról, talán eszedbe sem jutna. És mert az elméd a probléma szerkezetét tárolja, és ha az azonos a tiéddel, akkor az egyikből óhatatlanul következik a másik: a való életbeli problémádra ráfeszült fókuszod is tágul. Új ötletek, új látásmódok találják meg az utat hozzád. Mozdíts meg valamit a párhuzamos világban, a metaforád történetében, és mozdulnak a dolgok "idekint" is.

Nézd meg a stanfordi kísérlet résztvevőit. Nézd meg, hogy a felvett, elmesélt szerepük miképpen fordított át hétköznapi, kedves embereket diktatórikus őrökké, és rettegő rabokká. Ami az egészben a legjobb: másik irányban (bármilyen irányban) is ugyanígy működik.

Nézd meg a gyerekeket meseolvasáskor.
Nézd meg a motivációs előadókat.
Nézd meg az üzleti "storytelling" tanfolyamokat.
Nézd meg a marketinget.
Nézd meg a politikát.
Nézd meg, hogy mások az elmesélt történeteikkel hogy változtatnak a világon.

Vagy ne nézd meg egyiket se, csak tedd fel magadnak a kérdést: na és akkor pont neked miért is ne menne? A metaforák a történetekben élő elméd gyönyörű, vad musztángjai. Amint be tudod fogni őket, és megszelidíteni, vad és nyers erejükkel nem ellened, nem önmagukért, hanem érted dolgoznak majd. És ez olyasvalami, amit megéri elsajátítani.

"Nincs kudarc, csak visszajelzés." – NLP előfeltevés

"Bagatell dolog volt, de pont olyan, amin neki mindig felforr az agyvize. És most is nekiállt ordítani, meg azon a kukacoskodó módján beolvasni nekem, teljesen alaptalanul. Ott álltam előtte, teljesen megsemmisülve. Képtelen voltam kimondani, hogy ez nem az én hibám, megmagyarázni a szitut, megoldást javasolni. Semmit. Tiszta hülye vagyok, aki még arra is képtelen hogy egy ilyen barommal szemben megvédje magát… 🙁 Amikor elment, persze rögtön tudtam mit mondhattam volna. Mit _kellett_ volna mondanom. Francba már."

Úúúúristen hányszor éli ezt át az ember. A "Tökéletes válasz Két Perccel Később" jelenség. És, és – mi marad meg érzésben benned?
Hogy rosszak vagyunk.
Kevesek.
Meggondolatlanok.
Nem állunk ki magunkért.
Vagy túl önérzetesek vagyunk.
( + tetszőleges egyénre szabott önostor.)
És aztán sétálgatunk tovább mélységes rossz érzések birtokában, megrengett önbizalmunkat pórázon vezetve magunk után. Na, ismerős-e neked is a jelenség? (Szopóka-nyalóka, mondaná Ede.)

Tökéletesen elképzelt ideáink vannak arról, hogy milyennek kéne lennünk, és ha nem ütjük meg ezt a sztenderdet, rögtön saját ítélőszékünk elé citáljuk magunkat, és a belső hangjaink majdhogynem egy emberként követelik a fejünket. Munkahelyen. Ismerkedéskor. Szülők/gyerekek előtt. Hivatalokban, autóban, buszon, villamoson.

Adok most erre egy másik nézőpontot, jó? (Mazochistáknak nem kell tovább olvasni!) Mert azt találom mondani, hogy egy adott helyzetre mindig az adott pillanatban lehetséges legjobb módon reagálsz. A maximumon, ami most tőled telik.

És ez összetett dolog: lelki érettség, magabiztosság, nyugalom és hit elegye szükséges ahhoz hogy ezt ott rögtön átérezd – de hála égnek, utólag mindig könnyebb. Szóval, figyelj. Te, ilyenkor, nem béna vagy. Hanem egy folyamat olyan pontján tartasz, ahol nem tudsz nem így reagálni rá.

Azt mondod nem vigasztal? Azt mondom: vigasztaljon. Mert mit jelent ez? Hogy MÉG nem vagy képes rá. Érzed-e az időmetafora játékosságát? Még nem vagy képes máshogy reagálni. MAJD az leszel.

És ami még nagyon fontos ahhoz, hogy elnézd magadnak mindezt: lehet nem is lennél képes később jobb reakciót adni, enélkül a most rossznak érzett reakció nélkül. Lerövidítve: nem tudsz nem fejlődni a negatív élmények által. Valaki benned (aki talán a teljes lényed esszenciája) mindenféle kísérő rossz érzések nélkül írja fel a lelki táblácsájára a mostani helyzetnek a tanulságát – hogy legközelebb majd felhasználja.Csuda egy folyamat, amikor a gyémántot csiszolják.

Gondolj csak bele, hány olyan hétköznapi dolog van, amit hibázás, és újrapróbálkozás során sajátítottál el? A cipőfűző bekötésétől a csókolózáson keresztül a borsólevesig, vagy a borotválkozásig, vagy az autóvezetésig. Dühös voltál amikor elrontottad?Hát persze. Jobb lettél benne, tanultál belőle?Naná!

El fogod felejteni ezt a tanulságot, mikor legközelebb újra hasonló történik? Hm. Nagy valószínűséggel. Bár ez csak rajtad múlik. Az elemi reakcióink erősek, és a kis belső trolljaink kitartóak, ha saját magunk piszkálásáról van szó.

Ha fontosnak tartod hogy emlékezz erre a következő alkalomkor, megteheted. Ha hozzárögzíted ezt a pici tudást a jövőbeli hasonló helyzeteidhez, mentőőövként ott lesz neked… és megóv a felesleges szégyentől és rossz érzéstől. Hátha nem csak szégyenkezésen keresztül kell megtanulni a fontos dolgokat az életben.