Category Archives for "Személyes történetek"

A mosogatásról mint tevékenységről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azonnal, mihelyst az utolsó morzsa eltűnik a tányérjukról, már állnak is fel, és a csap alatt el is mosnak mindent. Vannak azok, akik hosszabb időt kihagynak, de aztán rutinból elmosogatnak, és ez is kész van. Aztán ott vannak azok, akiknek a mosogatás az ördögtől való parafinputtony, és mikor már embermagas a mosatlan, Tarzanüvöltéssal vagy mély sóhajokkal nekivágnak a halomnak. Hát, szerintem mindegyikben van szerethetőség.

Én egy kicsit az utóbbi típusba tartozom. No nem azért, mert utálom, egyszerűen pikkpakk, úgy elszalad az idő folyton, eltelik egy nap, meg öt, van egy csomó bögrém, és mindig másból iszom, mert nem akarom hogy valamelyik megbántódjon… szóval ha így nézzük, elég hamar kivilágolódik, hogy a kettes és a hármas csoport szélén egyensúlyozom.

Volt egy nap, amikor egyszerre kellett volna elindulnom, de mire visszaérek már jöttek volna, jaj, bonyolult – a lényeg, hogy nagy sóhajtva odaálltam a mosogató elé, és azt mondtam: "Gyere Rozi, tudjuk ezt le." Rozi meg jött, és letudtuk. Azért lett Rozi, mert az a mosogatószivacs szegénykém már kicsit rozoga, de remekül működik a dörzsi része, meg a szivacs is, ez a Rozi igazándiból kész főnyeremény.

Mióta a mosogatás Rozi és az én titkos misszióm lett, maga az egész aktus egészen átalakult. Fülöncsíptem egy nemszeretem momentumot, és a napjaim egyik legviccesebb részévé tettem. Rozi és én rendszeresen eszmét cserélünk arról, hogy hova kéne tenni a tányérokat, vagy hogy áztassuk-e még egy napig azt a bögrét, vagy menni fog neki. Irtó jók vagyunk együtt, én meg a Rozi.

Július elsején derült égből villámcsapásként, a főnököm ajtót mutatott nekem. A körülmények kissé tisztázatlanok, de most nem a ki a hibás játékot szeretnénk végigjátszani. Hanem a megtörtént-et. Amit tettem, az csupán annyi, hogy már miközben a nyűglődés és a szerencsétlenség közepén voltam, elkezdtem kívülről figyelni magam.

De ne szaladjunk előre! Szóval hogy is van ez?

Bármilyen olyan veszteség az életedben, amelyik valamelyik fundamentális, általad betonbiztosnak tartott tartóoszlopot érinti, gyászfolyamatba torkollik. Legyen szó párkapcsolatról, munkahelyről, egy fontos személy elvesztéséről. Nem érdemes összehasonlítani ezeket, ez nem verseny.

Ez egy kőkemény, fájó, lélekbemaró veszteség, ami miatt megkérdőjelezed
a saját értékedet
az életben levésed értelmét
az ép eszedet

Az elején legalábbis. (Ha téged mostanában nem ért veszteség, akkor az elméd jótékony és védő mechanizmusai már elfedték ezeket, és lehet, talán már nem is emlékszel rá. Jó neked. Ahogy mindenkinek jó lesz – amint átjut ezen.) Érthető: kirúgták alólad a lábad. Az életed egyik meghatározó terepe úgy tűnik, épp semmivé enyészik. A reakciók embertől függően letargia, depressziós tünetek, düh, acsargás, önsajnáltatás, sírás, alkohol, és még végtelenítve lehetne folytatni a sort.

Pont most jövök innen. És amit hoztam magammal, szeretném megosztani, és enyhet adni vele azoknak, akik úgy érzik, túl régóta vannak a saját veszteségük bilincsében. Olvass tovább, vagy ugorj egyenesen a végére. (Én azt javaslom olvass tovább, mert ha te is ebben a kulimászban vagy, vagy bárki szerettedet látod a bánat alatt görnyedezni, jó ha ismered a fázisokat. De rád bízom.)

Első megálló – A tagadás:

A "nem hiszem el", az "ilyen nincs" időszaka. Lebénulás, sokk. Érzelmi kiüresedés. Az a végtelenbe nyúló pár pillanat, amíg elhangzik a
"tudom hogy inkorrekt, de"
"sajnálattal tájékoztatlak, hogy"
"nem veled van a baj, hanem én.."

Ebben a szakaszban az agyad egyszerűen nem vesz tudomást a tényről. A szakkönyvek szerint ennek az elutasításnak a funkciója az hogy a sokkoló hírt követően legyen egy kis ideje az elmének hogy helyretegye magát. Van tehát a zsibbadtságnak élettani hatása. A lecsapott biztosítékkal az ember saját lelke segít saját magán.

– motiválatlan vagy és mogorva
– csak feküdni van kedved
– ha a terveidről kérdeznek, csak vonogatod a vállad
Még nem hiszed el az egészet. Még túl friss.

Második és harmadik megálló (fuss vagy üss):

Itt már éledeznek az érzelmek. Mégpedig eléggé limitált, hogy melyek. De nagy valószínűséggel a középpontban az van, hogy áldozatnak érzed magad. Hogy nem fair, hogy ez történt veled. Hogy az élet igazságtalan. Aki ebben a megállóban reked, jelentős értékcsökkenést vél felfedezni magán.

Nem vagyok elég jó.
Nem vagyok elég.
Mi velem a probléma?
Miért történik ez velem?

Az egyik legnehezebb szakasz ez. Úgy tűnik, egészen a velejedig kiszipolyozták belőled az életörömöt. Neked nem énekelnek a madarak, itt nem süt napsugár. Kopár és kietlen ez a vidék. Te aprócska vagy, és az ellenségeiddel, rosszakaróiddal van tele a világ, és ott bujkálnak minden sarokban.

A gonosz vállalat, a lelketlen főnök, a szívtelen bestia, az önző féreg hatalmas, betölti a horizontot. És bánt. A szemét. Ha a "fuss" reflexed hagyod bekattanni, akkor ilyenkor jönnek az elkerülő magatartások. Az italba menekülés, a négy fal közé zárulás, a külföldre futás (holott tudhatod, a problémát nem hagyod magad mögött. Szépen cipeled magaddal, bárhová is mész. Nem vigasztaló. Bocs… tudom.)

Az üss:

A harag, mint egy főnixmadár ébredezik benned. A nyelveden savanyú a nyál, és méreg fortyog a vénáidban. A gonosz vállalat, a lelketlen főnök, a szívtelen bestia, a téged megfúró kolléganő, az önző féreg – ha most ott lennének, meg tudnád őket ölni. Üvölteni szeretnél, dühöngeni, megtanítani hogy veled nem lehet így elbánni! Majd meglátják! A szemetek. A mocskok!

Ilyenkor történik, hogy megannyi rosszat és gonoszat kívánsz a szerinted ellened vétkezőknek. A képzeleted vetítővásznán szörnyű dolgok történnek vele, amitől ő is pont ott lesz, ahol te vagy most, sőt! Kamatostul visszakapja, amit úgy vélsz, te kaptál tőle. Megérdemli. A szemét.

Ha te most kedves olvasó, bármelyik szakaszban vagy (vagy egyszerre mindkettőben, sőt, váltakozva hol itt, hol ott) tudd – nem tart örökké. (Ez most nem fog vigasztalni, de te csak azért olvassál tovább.)

Veszteségnél a legősibb hüllőagy reflexei kattannak be nálad, és az érzelmeid átveszik az irányítást a racionalitás felett. Ne érezd rosszul magad ettől, ne félj tőle, és ne ostorozd magad, ha éppen ebben a szakaszban jársz. Ez egy természetes lefutás, és ugyanúgy, mint a genny, távoznia kell. És távozni is fog. Hidd el. A végén az elengedéssel és a továbblépéssel zárul. Az "idő mindent megold", ahogy mondják.

És itt jön a történetben a csavar, ami miatt elkezdtem írni ezt az egészet. Egyik vesszőparipám a traumák, és a traumák ragaszkodása az emberi lélekhez – és hogy miképpen ássák alá az ember életét ezek. Mire gondolok?

Trauma: az az esemény vagy cselekvés, amely a múltban történt veled. Ám az eltelt időtől függetlenül, amikor eszedbe jut, ugyanolyan élő érzelmekkel reagálsz rá, mintha csak tegnap történt volna. Ide tartozik, ha az iskolában megszégyenítettek. Ide, ha az első lány, akit leszólítottál, kiröhögött a hajad miatt. Ide, ha édesanyád kínos helyzetbe hozott. Az ismertetőjelek: a heves és élő érzelmek.

Na. Az áldozat-érzés traumája sunyi egy dög. Mert racionálisan végignézheted, mennyi erősséged van, ismered és bízol magadban annyira, hogy tudod, meg fogod oldani, bízol a képességeidben, és nappal, színre úgy tűnik, már túl is jutottál rajta.

De hajnalban, amikor a legvékonyabb a függöny a tudatalattid felé, néha torokszorító önutálatra, vagy rettegésre, vagy gyűlöletre ébredsz. Az a valaki, aki még mindig acsarkodik benned az igazságtalanság miatt, aki ütne, fújna, bántana. Vele még nem bántál el… őt még nem szelidítetted meg. Vele egészen máshogy kell beszélni, rajta a tudatos dolgok nem segítenek. Csak az időben bízhatsz… de néha még abban sem.

Vannak neked is olyan sérelmeid, amelyek már régesrég a múltban történtek, mégis, ha felemlegetik vagy hasonló történik a környezetedben, azonnal újra a régi tűzzel reagálsz? Az ilyen történeteket a fájdalomtesteden hagynak egy szép nagy piros gombot. Ha megnyomják, ugyanúgy cselekszel, ugyanazt érzed. A "sebek, amik sosem hegednek be".

Én ezt tudom, és tapasztaltam. Tele vagyok gombokkal. Sokan tele vagyunk gombokkal, és sértettséggel, gyerekkorból, korábbi kapcsolatokból. Kell cizelláljam…?

De hiába tudtam ezt: a tudás itt nem ment meg az átéléstől. A partvonalra rakott józan eszem kis ügynöke becsülettel végignézte ahogy szétszenvedtem az agyam, és közben jegyzetelt. Ahogy dühöngtem, a kolléganőre, aki megfúrt, a főnökömre, aki hagyta, a kényelmes életstílusomra, és magamra, aki megint ilyen szar helyzetbe került (ó és itt durran el a "ezt is te vonzottad be, szar ember vagy" spirituális cucc, ami a csapból is folyik. Hát nem.) Szóval én csináltam a szenvedést, ő pedig jegyzetelt… és a végén elém állt valamivel.

Aztán azt mondta: ismerem a problémád szerkezetét.
Azt mondta: minden megvan benned, hogy megoldd.
Azt mondtam: hagyjál békén, nem látod, hogy minden bajom van?!
Azt mondta: nézd, ha befejezted a kötelező tombolást, szerintem csináld meg ezt.
Megcsináltam.
És hogy most mi van?

A lelkem megnyugodott – és ez most mindennek az alapja. Visszatértek hozzám az értékeim, amikben hiszek. Az arc a tükörben nem egy lúzeré, ahogy a sértettség láttatta velem. Többé nem vagyok a körülmények áldozata. Új energiát, új lendületet kaptam. A becsukódó ajtó mögött újabbak és újabbak vannak.

Ezt szeretném megosztani veled, mert … nos, mert működik. És ha idáig olvastál, az azt jelenti, hogy osztoztunk a csónakon, amiben most evezel. És azt is, hogy tudok neked segíteni.

Kösz, hogy idáig elolvastál. Mert itt jön a lényeg: az, hogy kirúgtak, tényleg megváltoztatta az életem. Felálltam a kis fotelomból, és birtokba vettem az általam már évek óta tanultakat, és aktív erőforrásokká alakítottam.

Segíteni akarok. Az út maga még ködös, de ez biztos. Rendhagyó lesz, és izgalmas, maszlagoktól és sallangoktól mentes. Ezt megígérhetem.

Aron egy egészen hétköznapi srác volt. Egy álmos kisvárosban dolgozott, egy újságos bódéban. Minden reggel nyolckor nagy nyikorgással kinyitotta a bódét, és ott volt egészen délután négyig.

Szerette ezt a munkát. Szeretett korán kelni, és szeretett korán végezni is. Munka után néha kisétált a tengerpartra, leült a hosszú móló egyik padjára, és csak nézte a hullámokat. Néha magával vitte a gitárját, és régi, ismert számokból játszott egy-egy strófat.

A családja mondta neki néha, miért nem nősülsz meg már fiam, meg hogy mikor lesz unoka, meg hogy ezért volt a drága egyetem, hogy te egy bódéban ücsörögjél egész nap? Ezek a kérdések a legtöbbször csak a bokája körül jatszadozó vidrákra emlékeztették, és nem is nagyon foglalkozott velük. Nem tudta volna megmagyarázni, miért nem. Csak nem. És kész.

A kedvenc padján ült egy szép keddi napon, amikor az ujjai kitapintottak valamit a pad támláján. A móló és a támla közötti részben egy piros színű kis Könyv volt elrejtve…. Azaz nem is könyv, inkább napló. Egy aranyozott, kapcsolt zárójelbe emlékeztető rajz volt az elején. Óvatosan felütötte, és elolvasta az első sort:
"Hétfő van, és mint minden napon, ma is új dolgok születnek."

Annyira tetszett neki ez a mondat, hogy félhangosan elolvasta még egyszer. Aztán a deszkákra támasztotta a gitárját, és a naplemente fényeinel egyre jobban belemélyedt a kis füzetbe.

Azt, úgy tűnik ketten írták. Az egyik lila tollal, a másik pirossal. Az egyik betű kicsit szálkásabb, gubancosabb volt, a másik gömbölyűbb, szétszórtabb. Nehéz visszaadni milyen levelezés volt. Az a két ember nem tudni vajon találkozott-e egymással…

A dolgok amikről írtak egyszerre szóltak szépről, és az árnyakrol. kis cicák születéséről, elmúlásról, örömről, bánatról . Fura érzés volt olvasni. Mágikus, kicsit. Mintha angyalok beszélgettek volna egymással, ő pedig lélegzet-visszafojtva nézné a szférák hírnökeit.

Persze szó sem volt erről, hisz írtak ezek ketten be nem fizetett csekkekről, a gyerekekről, sok mindenről. Egy ideig minden nap munka után sietett a padhoz, de olykor csak az előző napi választ találta.

Kedvenc olvasmánya lett. Ábrándozva simítja meg néha a kapcsos zárójelet a borítón. Azok ketten Dnek és Snek hívták egymást. Egyszer egy napon D azt írta: csillagom, gyere, utazzunk! És a szomszéd város könyvtárát adta meg következő "találkozójuk" helyeként, a napló új rejtekekent.

Arnie óvatosan becsukta a könyvet, és visszatette a helyére. Mélyet lélegzett. Tudta hogy ő is ott lesz azon a randin. Ez az egész túlságosan elbájolta. Tovább akarja olvasni amit ezek írnak.

Másnap a poros kék Volkswagen Bogár kormányára simítja az ujjait, és elindul a szomszédos város fele. Hosszú idő óta először megy el a városból. Rácsodálkozik mi minden valtozott, és egyfolytában a mellkasában dobrokoló fura, feszítő érzésre koncentrál.

Benyit a könyvtárba. Tudja hol lesz a napló. Hol lesz Dnek és Snek a következő pár sora. Ha akarna, velük maradhatna, mindaddig, amíg ők ezt a mágikus, derűs, cinkos játékot játsszák. Ha rossz kedve van, csak el kene őket olvasnia.

De… Valamiert mégsem van ez rendben. Nem sétál a polcok fele. A bejáratnál levő papirbolt pultja fele sétál. Hamarosan egy zöld színű tollal, és egy kapcsos jegyzetfüzettel a hóna alatt találja az utcán magát.

Leül egy padra. Kinyitja a füzetet. Elrémiti a sok, üres, fehér lap. Hogy lehet egy ilyet … elkezdeni…

Nem tudni a toll mikor kezdett el írni, ő pedig félszegen mosolyogni, lehet hogy a szavak teljesen maguktól íródtak le. Igen, egész biztos így volt.

"Vasárnap van, és mint minden napon, ma is új dolgok születnek."

Egy személyes sztori gondolkodtatott el. Ma reggel az ügyeleten jártam, a fül-orr gégészeten, ahol is ilyen kis lázasan, és fél fülemre nem hallva kerestem segítséget. Ismerős a helyzet, volt már korábban, középfül vagy hallójárat gyulladás. Nem szép dolog, érzetre olyan mintha egy szögesdrótot forgatnának lassan a füledben, és mindenféle dzsúz is jönne belőle, de nem jön, mert a gyulladás miatt az egész el van záródva.

A kezelés sem volt ismeretlen, a doktornéni is kedves volt, tudtam, mire számíthatok. "Ez egy kicsit kellemetlen lesz." – mondta, és valami szivattyúval behatolt a felsebzett fülembe. Piszkosul fájt, szorítottam a karfát.

Aztán jön a húsz centi hosszú gézcsíkkal és az antibiotikumos kenőccsel. Én erre úgy emlékeztem, mint egy felüdülésre, tudtam, hogy na ez a kényelmetlen, de utána jobb lesz. A doktornéni itt már nem mondott semmit, fogott egy fémeszközt, és itt jött a dráma: nyolc-tíz szenvtelen és a helyzethez képest durva mozdulattal betolta a csíkot a fejem belsejébe. (Egy körülbelül ceruzabélnyi begyulladt kerületű helyre.)

Amikor az ember sokkot kap, tisztában van vele, de sokmindent tenni nem tud. Elakad a lélegzete, a fájdalomtól könnyek gyűlnek a szemébe. Ha nem jön belülről vagy kívülről jövő megnyugtató inger vagy segítség, ez a kettő együtt egyenes út a zokogórohamhoz, nálam pedig végképp.

Na, de az írás nem az alacsony fájdalomküszöbömről akar szólni – hanem hogy mennyi kellhet ahhoz, hogy az elméd traumát éljen át. Egy kiszolgáltatott helyzet, egy fájdalomroham, és egy önkéntelen reakció, amit már akkor szégyellsz, miközben csinálod, hisz nem tudod kontrollálni. Parancsolnod kell a tüdődnek, hogy lélegezzen, de csak zihálni akar, a könnyeid folynak, a doktornéni láthatóan zavarba jött, és arról sztorizik, hogy máshol az ügyeleten csak valami kicsi vackot adnak, hogy ne fájjon, de hogy az nem gyógyítja meg. Köszi, értékelem (mondjuk ha az elején mondod el, jobb lett volna sokkal), és nem akarlak megbántani, de még mindig nem tudom összeszedni magam.

Nos. A szégyen az egyik legrosszabb érzelem, és rezgésszint ha úgy tetszik, amin üzemelni tudsz.

Egészen hazáig ezen rágódtam. Kíváncsi bárki a hangokra, amik összeálltak kórussá a fejemben?
"Milyen egy béna kisbaba vagy"
"Akaratod ellenére betoltak valamit a testedbe, jézusom!"
"Sírós-picsogós!"
"Nem igaz hogy nem bírsz elviselni egy kis fájdalmat"
"Tiszta ciki vagy. Hagyd már abba a bőgést!"
"Szégyelld magad, másoknak mennyivel rosszabb."

Szóval, a lényeg: egy hétköznapi traumáért senkinek nem kell a szomszédba menni.

Mert mi teszi a traumát azzá, ami? A gondolatok visszatérő ördögi köre, és az érzelem, amit kivált benned minden egyes alkalommal. Félelmet, szégyent, stresszt.

Én úgy érzem, hogy oda sem figyelve megerőszakolták a fejemet (nem pedig hogy egészségügyi ellátást kaptam.) Én úgy érzem, hogy szégyellni való, nem felnőtthöz méltó volt a viselkedésem (hiába tudom megmagyarázni fiziológiailag minden lépését.)

Persze, ez el fog múlni, mert tudom, miképpen nyúljak majd hozzá, de most még benne vagyok. Ha nem tudnám, működik az idő is, mint univerzális gyógyszer – de ki tudja, hogy az engem leszóló kis trollhangoknak mennyire adtam muníciót, amit felhasználhatnak ellenem majd később?

Hányan hányféleképpen vannak traumák millióiban? Az ilyen hétköznapi, fájó, bosszantó, önbizalomtörpítőkben? Munkahelyi, orvosi, családi, tömegközlekedési… sorolni is fájó. A nagyobbakról most szó se essék, arról majd később.

Alszom. Puszi.