Category Archives for "Mesék és metaforák"

Összességében azt tudnám róla mondani, már ha egy szóval kellene őt leírnom, hogy "aranyos" volt. Kicsit mintha mindig kócos lett volna, és a szemei körül maszatok – pedig csak a szemceruzával kezdett épp most ismerkedni, és még nem ment neki valami jól. Szerettem, hogy időről időre eljön hozzám, és egy fél szavára a világ átlapozza magát, mint egy régi Arany Oldalak. Mindig mindenre volt válasza. Legtöbbször egy ilyen "hát ez teljesen magától értetődő" hangszínen közölte őket.

Egy nap egy ismeretlen erdőben sétáltunk, az avar sustorgott a lábunk alatt, én pedig mindenfelé meresztgettem a tekintetemet. – Ezek itt a te ajtóid? – törtem meg a csendet. Kicsit szemrehányóan nézett rám. – Ezek senkihez sem tartoznak. Ezek az ajtók önmagukéi. – Jó, jó… de mégis, hova vezetnek? – kérdeztem. – Természetesen mindegyik máshová, csak ugyanúgy. – Értetlen tekintetem valószínűleg árulkodó lehetett, mert aztán sóhajtott. – Gyere, megmutatom.

Táncos léptekkel egy fekete rácsozattal borított ajtó elé penderült, és kinyitotta. Egy lepedőbe takarózott róka vonta fel a szemöldökét az ajtó másik oldalán. – Kopogni ki fog?! – dohogta, miközben megigazította magán tógaként viselt holmiját. – Szia. – köszönt ő, a szemrehányástól nem zavartatva magát. – Elárulnád kérlek, hogy mikor jön a villamos? – Most ment el. Várnotok kell. – közölte a róka, majd előrehajolva a kezünkbe nyomott egy-egy diót, és becsapta az ajtót az ő oldaláról.

– Milyen udvariatlan. – jegyeztem meg, a diót forgatva az ujjaim között. – Á, csak elfoglalt. – legyintett Ő, zsebrevágva a sajátját. – Na gyere. – Várj, akkor most nem várjuk meg a villamost? – Jobban szeretek sétálni. Egyszer régebben minden edény alakját felvevő víz voltam. Azóta ha tehetem, használom a lábaim. Ha már egyszer vannak. Na gyere. És én meg mentem.

Tudod, nagyon hiányoznak ezek az álmok. Néha azt érzem, érzem őt, valahol belül, önmagamban, amikor már tele van a hócipőm. Neki minden egyértelmű volt. A logikátlan is logikus volt, mert tudta, hogy nem a válaszok számítanak, hanem a kérdések, és hogy feltesszük-e azokat.

Azt gondolom, sokat öregedtem azóta, azért is látom ritkábban. Vannak kérdések, amit már nem merek feltenni – ő pedig csóválja a fejét bennem. De majd ha felteszem őket egyszer, talán újra mellémszegődik, feltörjük együtt a diót, és… ki tudja. Talán most megvárjuk a villamost is."

A mókusnak minden baja volt. Amikor este ágybabújt, hiába húzta a fejére a takaróját, a minden bajától akkor sem tudott szabadulni: bejöttek a pokróc résein, és kőkeményen doboló fejfájást okoztak neki. A mókusnak, ahogy mondtam, minden baja volt. Nem tudott mit kezdeni velük.

Az Idegen, aki nemrég feltűnt, és nem átallta elkergetni a megszokott vadászterületéről. Az idő, mely kezdett fagyossá válni. A kezei, amik régen olyan magabiztossággal és kecsességgel vitték fel a fa törzsén, a kezek… mintha most elgémberedtek volna. A mókuslány, aki tetszik neki, őt sem látta hosszú napok óta. Talán az Idegen csapott le őrá is? Micsoda igazságtalanság!

A mókus és a bajai a pokróc alatt nekikészülődtek, hogy átvészeljék ezt az éjszakát is, ami minden bizonnyal úgyis egy fárasztó és gonosz újabb naphoz vezethetett csak. A mókus lehunyta a szemét, és álmodott.

Álmában ember volt, szőrtelen testű, és két lábon sétált. Egy nagy bottal a kezében járta a hegyi utakat, és ahogy a valóságban a mókusnak, az embernek is nehéz volt a lelke. Mondjuk az ember gondolatok furcsák voltak. Nem lehetett megmondani róluk hogy őt mi bántotta pontosan. Nem lehetett olyan könnyen behatárolni, mint makk, mókuslány, vagy hideg. Nem, az ember lelkén megmagyarázhatatlan csöndes rosszkedv és magány uralkodott.

Hát, ez nem valami jó álom. – gondolta a mókus, amikor egy pillanatra a lábujja kilógott a takaró alól, időt adva neki egy éber gondolatra az álom mezsgyéjén. – Persze, miért pont ez lenne jó… – dünnyögte, és visszaaludt.

Az ember ballagott, szandálja nyomaiban kergetőzött a szél, félhosszú haja néha csiklandozta meztelen vállát. Egyszer csak zenét hallott. Mélázásából és mogorvaságából kitekintve az irányába indult.

Szép volt a zene nagyon. Elsőre meg sem tudta volna mondani milyen hangszer adja ki. Talán klarinét? Vagy valami vonós? Mézes volt és delejező, tele élettel. Izmai feltöltődtek energiával, ahogy a forrása felé sétált.

Nem telt bele sok idő, mígnem egy tisztásra ért, a tisztás közepén medence. A medencében pedig egy öregasszony, égnek tárt karokkal. Belőle jött a zene.

Az ember kicsit csalódott volt, de persze közben kíváncsi. Ki tudja, talán egy delejező nimfára számított, nem egy boldog, átszellemült kicsi nénire. A öregasszony viseltes ruháiban ingatózott a három méter széles medencében, arcán derű, lecsukott szemei mögül könnyek szivárogtak. Az ember tisztes távolságra megtorpant. Nem jött zavarba, csak tisztelettudó akart lenni. Elhatározta hogy megvárja, amíg a nő befejezi, bármit is csinál, és megkérdezi mi ez.

Béke, öröm, kicsi dolgok, nagy dolgok, napsütés és árnyék, ez mind volt abban a dalban. Titkos volt és nyilvánvaló, és nagyon, nagyon szép volt.

Aztán az öregasszony leengedte a karjait, megtörölte a szemét, és a zene szépen lassan elenyészett. – Öreganyám, ez csodaszép volt. Milyen mágia ez? – nyögte magáról megfeledkezve az ember, a nő pedig rövidlátóan hunyorogni kezdett a hang irányába. – Vása, te vagy az, Vása? – Nem öreganyám, én… mindegy hogy ki vagyok. A zenéd csalt le az erdei útról. Milyen mágia ez?

– Hát akkor szervusz fiam – lépkedett ki a medencéből a néni, és lekuporodott a partján, hogy felvegye viseltes szandálkáját. – Ez nem mágia, illetve csak annyira, mint bármi más az életben. – Hogy csináltad ezt a zenét? Ezzel rengeteg pénzt kereshetnél, tejben vajban fürödhetnél életed végéig. Az öregasszony hangtalan felnevetett, és a kezét nyújtotta. Az ember odalépett, és felsegítette.

– Ez nem eladó, drága lelkem. Ez az én zeném. Az én dalom. Amikor a Gráciák megfonták az életemet, az ő dúdolásukat fonták bele a matériámba. Ez az én dalom, ami én vagyok. Ebből ugyan nem gazdagszik meg senki. Ami azt illeti – hunyorgott fel a másikra – az is furcsa, hogy hallottad. – Hallottam, és gyönyörű volt.

A néni felnevetett, és szavalni kezdte:

ezt még a Miháél mondogatta volt, a faluban – szusszantott vidáman, és felnézett az erőteljes alakra. – Hát, ha már így alakult, nem hallgatod meg a sajátodat? Ez a medence csak tízévente egyszer, egy éjszakára jelenik meg. Kivéve ha kiállod a hétszer hét próbát, akkor bármikor megjelenik neked, amikor összedörzsölöd a két ujjadat, ezt itt. – mutatja. – Persze, ha kiállod a hétszer hét próbát, már kívülről tudod majd a zenédet, szóval sok értelme nincs. De jól hangzik, nem?

– Mi van… mi van akkor, ha nekem nincs dalom? Vagy csúnya? Egy kaotikus hanghalmaz? – Mi? Mi van? – … ha csak valami disszonáns borzalom? Mi van ha nekem nem dúdoltak a múzsák, vagy kik? Mi van, ha nekem nincs dalom?!

– Butaságot beszélsz. – legyintett az öregasszony. – Mindenkinek van dala. Mindenkinek van zenéje. És ha tisztességesen akarod csinálni a dolgokat, akkor elénekled azt a dalt, mielőtt továbbállsz erről a világról.

Az ember továbbra is csak ott állt, szótlanul. – Jaj, te mamlasz. – sóhajtotta a néni. – Hát indulj már. Vedd le a lábbelidet, és lépjél bele. – És mi van ha… – Mi van ha, mi van ha! Legfeljebb egy forró nyári napon elácsorogsz egy kis hűvös forrásvízben. Na indulj már.

Az ember leoldotta a cipője szíjait. Letámasztotta a vándorbotját. Izzadó tenyerére csukta az ujjait. És fellépett a medence kőkávájára. A zene pedig, még alig hallhatón, már körbeudvarolta előre. Ahogy a lábát belemerítette, már ahogy a víz hűvöse hűtötte vére szaladt fel a szívébe, és végigkeringett az egész testén, a dal is lassan birtokbavette őt, régi, kedves szeretők puha ölelésével.

Béke, öröm, kicsi dolgok, nagy dolgok, napsütés és árnyék, ez mind volt abban az ígéretben. Titkos volt és nyilvánvaló, és nagyon, nagyon szép volt…. mindjárt… mindjárt meghallja igazán.

…

A mókus felébredt. A nyelvén még ott volt az álombeli zene íze, de az elméje, az az átkozott, amely most ébresztette fel, már nem emlékszik rá. – Jaj… – nyögi, és felül. Jaj. – ismétli meg, csak a miheztartás végett.

Egyszerre ötvenféle dologra gondol, ami egy mókushoz képest nem mindennapos. Ez tényleg van? – kérdezi a tükörképét, amikor álmosan kicsoszog a fürdőszobába, de nem vár választ. Ez, ez tényleg van. Nem is kérdés.

Hűvös és borongós a reggel, csípős szél fúj, ő pedig nekiindul az erdőnek. Lompos farka suhintásaiba még belekapaszkodnak furcsa álmának a darabkái. Annyira magába merül, hogy majdnem fellök valakit. – Hé. Hát téged meg mi lelt? – szegezik neki a kérdést. Jaj! A mókuslány! Aki már annyira hiányzott.

– Mókuslány! – vidul fel, és örömében körbeszökdécseli a szomszédos fákat. A mókuslány mosolyog. – Mókuslány, merre jártál? Gyönyörű álmom volt! És rettentő furcsa. Mondd: mit tudsz te az emberekről?… – Hááát….

"Az önbizalmam kábé olyan, mint egy rozoga hajó egy nagyon jó kapitánnyal."

Van egy ország. Akik már jártak arra, sokan az Amazonas őserdeihez hasonlítják, vannak, akiknek New Orleans jut eszébe róla. Hatalmas, kanyargó folyója majdnem annyi területet vesz el belőle, mint szárazföldjei. Itt a legtöbb embernek (vagy annak, aki ad magára), gőzöshajója van. Ha szép az idő, sok-sok kémény pöfögi az ég felé vidáman a jelenlétét.

És mivel a legtöbb embernek hajója van, a többiek is ez alapján ítélik meg. Milyen masszív a fara? Milyen hetykén meredezik a kéménye? Szép a tatja, tiszta fehérek-e a padlódeszkák? Csillog-villog az a fémborítás, vagy már itt-ott rozsdás?

Az ország minden lakója tudja, hogy ha elismerést akar másoktól, folyton nyüstölnie, karbantartania kell a hajóját, nehogy mások megszólják. Ez viszont évről évre egyre nehezebb – furcsa dolog, de a folyó vize az utóbbi években egyre inkább erodáló hatással bír… valahogy mintha minden gyorsabban rozsdásodna, és kezdene el nyikorogni. És hogyne, persze: ez azzal jár, hogy még több időt kell a toldozgatással-foldozgatással tölteni.

A hajókat mindig egy kapitány felügyeli – az ő dolga, hogy a kazánba jól befűtsön, pörögjenek azok a kis lapátkerekek, és persze az ő feladata, hogy a zúgók, sziklák, lapályok és mocsárok erdein át biztos kézzel kormányozza el a kis hajót. A messziről jött vándor néha csak meresztgette a szemét a sok csudán: voltak zseniális külsejű versenyhajók, de bele rendes kapitány helyett csak kicsi robotpilótára futotta; voltak lassú, cammogó bárkák szétfolyó füsttel, és kialvatlan, mogorva tekintetű első tisztekkel. Szép volt, amikor két ifjú hajó egymáshoz pányvázta magát, és kapitányaik valamelyik fedélzeten vidáman verték a blattot, öblös nevetésük betöltötte a naplementét; vagy amikor ugráló-bugráló kis csónakok vidáman pattogtak a szüleik farvizén.

Ritkán, nagyon ritkán, másfajta hajókat is lehetett látni. Az ő kéményükből nem szállt fel füst, és nem csattogtak az oldalukon lapátkerekek. Nekik vitorláik voltak, zajtalanul és kecsesen siklottak tovább, még ha nem is olyan gyorsan, mint a többiek. Róluk nem igazán lehetett sokat tudni. Csak azt, hogy igazán szépek.

De adjuk vissza a vándornak a szemeit, és használjuk a sajátunkat: nézzük meg mi is van itt az orrunk előtt! A mi kapitányunk és a mi hajónk egy kicsit elütött a többiektől. Először is: a Kapitány nagyon hiú volt. Ez még nem lenne olyan nagyon ritka, de neki egy hatalmas bíborvörös kapitányi kabátja is volt, a szárnyai már-már vállalhatatlanul hosszúak, és roppant feltűnően lebegtek mögötte a szélben, amikor át- és átszelte a folyó habjait. Szép szál ember volt, el-elengedte néha a kormánykereket, hogy megpödörje hetyke bajszát, és odabiccentsen a szembejövőknek.

Oh, a szembejövők. Jaj, hát azok is mindenfélék voltak! Mert hát vannak ugye, akik visszaintenek. Vannak, akik mogorván a homlokukba húzzák a sityakjukat, és jó nagy ívben kikerülik a nekik vidáman integetőt. A nagyon csillogó-villogó hajók kapitányai pedig egyszerűen felhúzták az orrukat, és ügyet sem vetettek rá.

Ja igen, hisz eddig ezt nem is mondtam: a mi kapitányunk hajója ugyanis nem nyert volna sehol, semmilyen hajószépségversenyen. Külseje kicsit ütött-kopott volt. No semmi vészes, de a kéménye kissé csálé, a fémoldalán a szegecsek egyenetlenek. A fara kicsit bumszli, az orra tömpe, és vannak, akik szerint logikátlanul sok füst jött ki a kéményén. Oldalán kézzel festett felirattal a neve: "Na mi újság, Wágner úr?" (A Kapitány egy könyvben olvasta ezt, és nagyon viccesnek találta.) Szóval a Na mi újság Wágner úr? egy ilyen hajó volt.

A Kapitány ugyanis, bár nagyon lelkiismeretes volt, mégis: sokkal jobban szerette, amikor a szél az arcába fúj egy bársonyos naplementét nézve, minthogy egy sötét, száraz dokkban csiszatoljon minden egyes rozsdafoltot. Hozzá kell azonban tenni, hogy ha komoly baj adódott, például a Na, mi újság Wágner úr? zátonyra futott, vagy megsérült a külső borítása, a mi Kapitányunk éjt nappallá téve dolgozott, amíg a kis hajó újra menetkész lett. Szívből szerette a hajóját, s mondhatott bárki bármit, az ő szemében nem volt nála szebb kis gőzös.

Egy szörnyű hajnal azonban a Kapitányt nem a vizen találta, hanem a folyó partján. Szeme véreres, hetyke bajsza lekonyulva, büszkén lobogó bíborvörös kabátja fáradt, ázott kutyaként hevert a lábainál. Kezében egy majdnem üres rumosüveg. Előtte, félig felfordulva a folyóban, hű társa. Az oldala felgyűrődve, nehéz oldalsó fémfala mint kinyitott konzervdoboz pöndörödött. Nem is látszott a feliratból, csak, hogy "Na mi újság" A Wágner úr? feliratot leborotválta egy, az éjszaka sötétjében a folyóba dőlt vasfa kíméletlen ágai.

A kapitány feje lekonyult. Nem tudta mit tegyen. Az élet élhetetlen így. Szél nélkül? Naplemente nélkül? Nem. Ez elviselhetetlen gondolat. Egy csobbanásra riadt fel sötét merengéséből.

Egy olyan… olyan fura kinézetű hajó horgonyzott le pont előtte, a folyón. Élelmes, nyugodt ember állt a korlátnál, lába mellett kíváncsi tekintetű kislány.

– Adjon isten. – Ugyan, mit adjon… – legyintett a Kapitány mogorván, magányában megzavarva. – Adjon, amit adna – felelte az idegen vállat vonva, majd elfordult, és hajója másik oldalán kezdett tevékenykedni.

A kislány viszont maradt, és megcsóválta a fejét és megkérdezte: – Szegény hajó. Mi rajta az a sok fém? A Kapitány a szája sarkából válaszolt. – Az tartja össze. – A miénken nincsen, nagyon lelassítana – közölte a kislány. – A Wágner úrnak olyan kis kazánja volt, megevett egy kis szenet, és meg se kottyant neki a súly – vetette oda a Kapitány egy sóhajjal.

– Aha – mondta a kislány. – Na jó. Mondd csak, a tiétek mit eszik? – Nem eszik ez mást, csak az ég szelét, és a kezek munkáját, amik a köteleket tartják. – válaszolt a már visszatérő apa. A Kapitány hümmögött. – Az nem kémény. Az mi az? – bökött. – Árbocnak hívják. Felhúzza rá az ember a vitorlát, befogja a mindig fújó szeleket, és hajrá… irány a horizont.

A Kapitány megint hümmögött. – És ha nem fúj a szél? Az idegen vállat vont. – Megvárjuk, amíg újra fúj. – Mindig újra és újra van szél. Olyan nincs, hogy nincs – kottyantotta közbe a kislány, olyan leplezetlen magabiztossággal, hogy a Kapitány elvigyorodott.

– Na. Mink megyünk. Adjonisten. – Fogadjisten, idegen. Szerbusz kislány. Ahogy a másik hajó lassan vitorlát bontott, csak nézte az árbocát, ami nem kémény. A sima, áramvonalas testet. A faragott orrdíszt, és a lágyan ringatózó vitorlákat, egész amíg el nem tűntek a nagy-nagy folyó kanyarulatában.

A Kapitány egy sóhajjal a szájához emelte az üveget, és belekortyolt, majd fogta a hatalmas bíborszín kabátot, és beletekerve magát elnyúlt a parton. – Mindig van szél… na persze… – dünnyögte, majd álomba merült, és álmodott.

Hogy mi lett végül a Na mi újság Wágner úrral, biztosra nem tudni. De vannak, akik állítják, hogy néha, nagynéha látni egy vitorlást, aminek a fara kicsit bumszli, az orra tömpe, de hatalmas bíborszín vitorlái versenyre kelnek a naplemente fenséges színeivel. És minden egyes alkalommal azt is hozzáteszik, hogy a valószínűleg a kapitányának van a leghetykébben pödrött bajusza széles e folyón.

A mesék fantasztikusak, csodálatosak – mindenkinek vannak emlékei gyerekkorból, és végig az egész életen, ahogy egy-egy sztori körülöleli és beszippantja az embert. Ahogy mindenáron és akaratlanul a főhőssel azonosítja magát, és vele nevet, vele sír. A magyarázat nagyon egyszerű, és ugyanakkor bíztató: az elménk soha semmit nem tárol önmagában: az emlékeink, a gondolataink, de még a jövőképünk is összefüggések láncolata. Történeteket mesélünk kívül és belül, "agyalunk", felfestjük a jövőt az elménk vásznára.

Mert ha azt mondom: szerelem, senki sem egy hideg fogalomra gondol. Hanem ahogy az ő emlékei őrzik azt, vagy épp hogy a jövőbe mutatva: képek, illatok, kisfilmek, kézenfogva sétálásról, gyengéd helyzetekről, mosolyról és lelkesedésről Bármilyen szót is mondanék, te rögtön történetbe foglalod – mert máshogy rideg, és értelme sincs annyi.

Ezért hatnak ránk a történetek, tudatosan: mert az elménk nyelvén beszélnek, úgy szólítanak meg minket, ahogy semmi más nem képes. S még csak a tudatos szintet érintettük, a tudatalattit nem is, holott életünk, viselkedésünk, és gondolataink legfőbb gyeplői mind ott gyökereznek.

A meséink, történeteink igazi otthona, meg nem racionalizálható érzelmeink, félelmeink, gondolataink tenyésznek itt, igen, pontosan azok, amelyek "váratlanul" törnek ránk, és késztetnek minket cselekvésre. A fájdalmainkat, sérelmeinket, félelmeinket élethosszig magunkkal cipeljük. Egynéhányat megoldunk, mások enyhülnek, jönnek újak – úgy van ez, mint az örömeinkkel. Mégis, a nehézségeinkre élénkebben emlékszünk, és talán hajlamosabbak vagyunk jobban is ragaszkodni hozzájuk.

Sosincs elég pénzem.
Sose leszek elég jó.
Nem is érdemlem meg, hogy szeressenek.
Ismerős ebből bármelyik? Ezeket a megrögzött hiedelmeink koboldjai suttogják a fülünkbe, általában a legrosszabb, legsebezhetőbb pillanatainkban.

A metaforák, a mesék, a megfelelően szerkesztett történetek gyengéd és kedves kézzel nyújtanak enyhet ezekben az időkben. Ott, ahol tudatosan ellenállunk annak a kijelentésnek, hogy szép vagy, okos vagy, annyi minden van még benned… egy szimbólumokba, képekbe, mesébe csomagolt üzenet akadály nélkül elsuttogja a tudattalan elmének ugyanezt.

Ha azt mondod: olyan az életem, mint egy őrült körhinta, az nem csupán hangzatos kifejezés. Belül valóban azonosítod a mindennapjaid sebességét egy gyorsan forgó lánchintával, és valóban hiszed, hogy nincs kiszállás. Ahol a direkt közlésnek kicsorbul a bicskája, ott egy történet akadálytalanul hussan át – hisz nincs miért védekezni, nincs miért a racionális elme lepattintsa magáról.

Ha azt mondom neked: hát szállj ki abból a körhintából, csak legyintenél (amúgy teljesen jogosan.) Ha viszont feltérképezzük a helyzetet, és mesét faragunk belőle: lesz egy főhősünk, kitaláljuk kik ülnek még ott vele, ki irányítja a körhintát, mivel veheti rá a főhős, hogy megállítsa (külső vagy belső furfanggal), vagy ki tudja, a végén a lendülettől egyszerűen szárnyra kap, és vissza sem tér a földre… a mesében ott lesznek mindazok a válaszok, amiért a való világban is áhítozol.

Lehet, hogy csak te érted majd. De lehet hogy mindenki, aki ugyanígy érez. Ha a mese, és a problémád szerkezete megegyezik, az agyad nem tesz különbséget. Ha a szerkezetet átrendezed, új nézőpontokat, új szereplőket, új erőforrásokat viszel bele, vagy a régieket új helyre teszed, (ahogyan kint úgy bent), képes leszel változást elérni, moccanni, megérteni és túllépni. Ez egy szuper dolog.

Az éned legfontosabb részével, a tudatalattiddal beszélgethetsz általa, mégpedig játékos, és lelkesítő módon. Ismeri a fogalmat a meseterápia, az NLP, a tudatalatti, hipnotikus metaforák világa. Ismerik a szülők, akik egy jó hasonlattal tudják megértetni a gyerekkel a kérdésére a választ. Ismerik a barátok, akik igazán odafigyelnek rád.

Mikor megismertem én is, két szenvedélyt köthettem össze: az írást és mesélést, amely munkán belül és kívül végigkísérte az életemet, és a fejlődésben segítést, abból is a gyengéd fajtát, amely a világ és az emberek kíváncsi megismerésére alapoz.

Az oldalon található meséket egy-egy megrekedt élethelyzet, vagy probléma ihlette. Hogy mi, nem feltétlenül árulom el. A hatást így is kifejtik, sőt, még jobban, a racionális tudatos elme elől elhussanva.