Menu

Traumatizátor

By Sophie | Személyes történetek

Jul 09

Egy személyes sztori gondolkodtatott el. Ma reggel az ügyeleten jártam, a fül-orr gégészeten, ahol is ilyen kis lázasan, és fél fülemre nem hallva kerestem segítséget. Ismerős a helyzet, volt már korábban, középfül vagy hallójárat gyulladás. Nem szép dolog, érzetre olyan mintha egy szögesdrótot forgatnának lassan a füledben, és mindenféle dzsúz is jönne belőle, de nem jön, mert a gyulladás miatt az egész el van záródva.
A kezelés sem volt ismeretlen, a doktornéni is kedves volt, tudtam, mire számíthatok. "Ez egy kicsit kellemetlen lesz." – mondta, és valami szivattyúval behatolt a felsebzett fülembe. Piszkosul fájt, szorítottam a karfát.
Aztán jön a húsz centi hosszú gézcsíkkal és az antibiotikumos kenőccsel. Én erre úgy emlékeztem, mint egy felüdülésre, tudtam, hogy na ez a kényelmetlen, de utána jobb lesz. A doktornéni itt már nem mondott semmit, fogott egy fémeszközt, és itt jött a dráma: nyolc-tíz szenvtelen és a helyzethez képest durva mozdulattal betolta a csíkot a fejem belsejébe. (Egy körülbelül ceruzabélnyi begyulladt kerületű helyre.)
Amikor az ember sokkot kap, tisztában van vele, de sokmindent tenni nem tud. Elakad a lélegzete, a fájdalomtól könnyek gyűlnek a szemébe. Ha nem jön belülről vagy kívülről jövő megnyugtató inger vagy segítség, ez a kettő együtt egyenes út a zokogórohamhoz, nálam pedig végképp.
Na, de az írás nem az alacsony fájdalomküszöbömről akar szólni – hanem hogy mennyi kellhet ahhoz, hogy az elméd traumát éljen át. Egy kiszolgáltatott helyzet, egy fájdalomroham, és egy önkéntelen reakció, amit már akkor szégyellsz, miközben csinálod, hisz nem tudod kontrollálni. Parancsolnod kell a tüdődnek, hogy lélegezzen, de csak zihálni akar, a könnyeid folynak, a doktornéni láthatóan zavarba jött, és arról sztorizik, hogy máshol az ügyeleten csak valami kicsi vackot adnak, hogy ne fájjon, de hogy az nem gyógyítja meg. Köszi, értékelem (mondjuk ha az elején mondod el, jobb lett volna sokkal), és nem akarlak megbántani, de még mindig nem tudom összeszedni magam.
Nos. A szégyen az egyik legrosszabb érzelem, és rezgésszint ha úgy tetszik, amin üzemelni tudsz.
Egészen hazáig ezen rágódtam. Kíváncsi bárki a hangokra, amik összeálltak kórussá a fejemben?
"Milyen egy béna kisbaba vagy"
"Akaratod ellenére betoltak valamit a testedbe, jézusom!"
"Sírós-picsogós!"
"Nem igaz hogy nem bírsz elviselni egy kis fájdalmat"
"Tiszta ciki vagy. Hagyd már abba a bőgést!"
"Szégyelld magad, másoknak mennyivel rosszabb."
Szóval, a lényeg: egy hétköznapi traumáért senkinek nem kell a szomszédba menni.
Mert mi teszi a traumát azzá, ami? A gondolatok visszatérő ördögi köre, és az érzelem, amit kivált benned minden egyes alkalommal. Félelmet, szégyent, stresszt.
Én úgy érzem, hogy oda sem figyelve megerőszakolták a fejemet (nem pedig hogy egészségügyi ellátást kaptam.) Én úgy érzem, hogy szégyellni való, nem felnőtthöz méltó volt a viselkedésem (hiába tudom megmagyarázni fiziológiailag minden lépését.)
Persze, ez el fog múlni, mert tudom, miképpen nyúljak majd hozzá, de most még benne vagyok. Ha nem tudnám, működik az idő is, mint univerzális gyógyszer – de ki tudja, hogy az engem leszóló kis trollhangoknak mennyire adtam muníciót, amit felhasználhatnak ellenem majd később?
Hányan hányféleképpen vannak traumák millióiban? Az ilyen hétköznapi, fájó, bosszantó, önbizalomtörpítőkben? Munkahelyi, orvosi, családi, tömegközlekedési… sorolni is fájó. A nagyobbakról most szó se essék, arról majd később.
Alszom. Puszi.

About the Author

NLP-rajongó, történetíró, embermesélő vagyok már tizenöt éve, amiből az elmúlt 7 év IT és kiberbiztonság felé tett kitérőm csak még inkább szenvedélyessé tett az emberi elme működésének gyengéd segítésében és a viselkedés finom módszertani változtatásában. Mióta megérkezett az AI az életünkbe, és a digitális zaj a sokszorosára nőtt, már védelmi láncokat is fejlesztek, hogy szépséges szürkeállományunk ne süljön ki minden alkalommal. Mit tudj még rólam? A kedvenc magyar szavam a gyönyörködés, szenvedélyesen szeretem a kávét, imádom a jó történeteket (olvasni és csinálni is), és őszintén hiszem, hogy mindazok a dolgok, amik rendelkezésemre állnak, segíteni tudnak neked is. Hiszek a képzelet, a játék, a sztorik, metaforák, történetek valóságteremtő erejében. Hiszek az ember csodálatosságában, a fantázia hatalmában. Hiszem, hogy a játéknál nincs komolyabb dolog a világon. Hiszek a változásban. Hiszek az alkotó kreativitásban, és a test bölcsességében. Hiszek az apró lépésekben, és a nagy ugrásokban. Hiszek magamban, és ha itt jársz, hiszek benned is.