Ez annak ismerős, aki mostanában éli át ezt az identitást formáló gyászt, amit valaki vagy valami elvesztése okoz. Ha régebben történt, az a fájdalom már a memória hátsó dugába van rejtve, akkor ez veled most nem fog rezonálni, mert a tested bölcsessége már nem hagyja, hogy ma is úgyanúgy megéld, ahogy akkor.
De ez nem baj. Talán ismersz valakit, akinek kell ez a pár simítás, amit most ezek a szavak adhatnak.
A megsemmisülés
Vannak azok a pillanat, amikor a telefonod világít a sötét szobában, te pedig már ötödször olvasod ugyanazt az üzenetet, olyan elánnal, mintha benned valami egészen biztos lenne hogy majd a hetedik olvasat után majd más értelmet nyer majd. Spolier: nem nyer. És te meg fekszel ott, és a mellkasod olyan, mintha ráült volna valaki.
És akkor jönnek a hangok, segítőkészek, és totálisan értetlenek.
A barátnőd, aki azt mondja, húzd ki magad, gyere, menjünk el valahova. A kolléga, aki küld egy cikket arról, hogyan legyél a legjobb verziód a szakítás után, hét lépésben. Te magad, hajnali háromkor, azon gondolkodva, mit kellene “tanulnod” ebből az egészből, mert biztos van benne valami tanulság, mert mindenben szokott lenni, nem?
Érezd hogy hol vagy, és ne követelj többet magadtól, mint ami most kell.
Van egy történet, amit nagyon szeretek. Pilinszky János egyszer azt mondta Popper Péter pszichológusnak, hogy utálja a “pszi-vel kezdődő” szakmák embereit. Nem azért, mert rosszak lennének. Hanem mert szerinte folyton meg akarnak oldani valamit, ami nem megoldható. Ti – mondta nagyjából – azt hiszitek, hogy az életben problémák vannak, amikhez megoldás kell. Én úgy gondolom, hogy tragédiák vannak, amikhez irgalom kell.
Azóta is bennem van ez a mondat. Hiszen mindennél jobban hiszek a változásban, a tanulásban, a sorsformáló, belső-iránytűt pörgető szépséges felnőtté válásban.
De nagyon hiszek az irgalomban is. Jó, ezt a szót viszont inkább kicserélem, mert nem tetszik az íze. Nevezzük kíméletnek. Elfogadásnak. Önmagunkhoz gyengéd odafordulásnak. Hiszek ebben, hogy vannak idők, amikor erre van szükség. Hiszek a dolgok közti csendben. Az idegrendszerbe ágyazott senkiföldjékben, amikor a kognitív kapaszkodókat kidobhatod.
Mert amikor még vérzik a seb, amikor még friss minden, amikor az idegrendszered önmagától pörög körbe és körbe ugyanazon a néhány mondaton, amit ő mondott, vagy amit te mondtál, vagy amit egyikőtök sem mondott ki soha… akkor nem megoldás kell. Kímélet és elfogadás kell.
Nem az a kérdés, hogy “mit tanulhatok ebből”. Az a kérdés túl korai. A kérdés maga nem rossz, de egyszerűen nincs még rá belső kapacitásod. Ez, a nulladik lépés, most nem fejlődésre felhívás. Nem kell optimalizálnod, nem kell új szokást kialakítanod, nem kell átkereteznod a történetet úgy, hogy szebb legyen. Még nem. Amikor mindennek a kellős közepén vagy, akkor még nem.
Csak arra van szükség, hogy megérkezz a saját fájdalmad terébe.
Hogy leülj mellé.
Hogy hagyd létezni.
Hogy fejet hajts előtte.
Van amikor az egyetlen épkézlába belső társalgásunk ennyi: ez most nagyon-nagyon-nagyon-NAGYON fáj.
És ez teljesen rendben van.
Tranzitzónák
Fájunk. Sírunk. Aztán ismételjük ahogy a belső érettségünk és a körülményeink engedik. Megyünk tovább. Megoldásokkal kizárólag akkor kezdünk foglalkozni, amikor érezzük, hogy újra van talaj a lábunk alatt. Az a legelső pillanat, amikor kikönyökölsz a saját fájdalmadból, még nem az, hogy kint vagy. Még nem vagy teljes, nem vagy egész, se motivált, se energikus. Lehet, hogy csak annyi történik, hogy egy nap felkelsz, és megeszed a reggelidet, ahelyett hogy csak bámulnál rá.
A fájdalmunk elfogadása ugyanis nem azt jelenti, hogy mindent változatlanul hagyunk. Sőt – amikor kibukkan a fejed a hullámok alól, és el tudod mondani magadnak, hogy annyira szereted magad, hogy nem hagyod magad ebben örökre, az valójában az önmagunkhoz való hűség egyik legmélyebb formája. És el fog jönni ez az idő. És tudni, hogy amikor eljön, igenis VANNAK eszközök, amivel tovább lehet lépni, fontos.
Tisztelni a folyamatot
Az kímélet, az elfogadás, az “irgalom” az elsősegély. Az, hogy a víz fölött maradjon a fejed. A változás viszont inkább egy rehabilitáció.
Ugye egy lábtörésnél is hülyén hangzana, ha azt mondanánk: fogadd el a lábad olyannak, amilyen. De azt sem mondjuk az első órákban, hogy na, akkor most kezdjük a guggolásokat.
Először iktatjuk a lábat. Hagyjuk gyógyulni a saját tempójában. Csillapítjuk a fájdalmat, ahol tudjuk. És aztán, egyszer, egyértelműen eljön az a pont, amikor már nem az a kérdés, hogy hogyan bírjuk ki – hanem hogy hogyan tanulunk meg újra járni.
És bár mondhatnám hogy nagyon logikus lesz, hogy mikor van a váltás, de sorry kedves olvasó. Sosem fogod pontosan tudni, mikor jön el a két fázis közötti határ. De egyszer megszületik benned egy iciri-piciri mondat: jó, akkor most már szeretnék valamit kezdeni ezzel. Talán csak annyi, hogy kimész a szobából. Talán annyi, hogy visszaírsz valakinek, akit hetek óta hanyagolsz. Általában ez nem azt jelenti, hogy a fájdalom hipphopp megszűnik. Talán csak először kopogtat be bátortalanul (olykor igen határozottan) a gondolat: van benned élet a fájdalmadon túl is.
Szóval lépjünk túl a “fix yourself” kultúrán egy kicsit. Nem minden sebhez kell azonnal eszköztár, checklist, ötlépéses terv. De az sem a magad felé forduló szeretet jele, ha ezt az enyhe, szenvedni hagyó létezést összekevered azzal, hogy soha többé nem teszel semmit, és a pocsolyában maradsz, mert legalább ott ismerős a víz.
Kéz a kézben, ez a kettő.
Ha kíméletre és elfogadásra vágysz, ezt a vezetett hangot neked csináltam.
Ha zene elér hozzád, akkor ez a dalcsokor enyhet tud adni.
Ha pedig kifelé jönnél, itt van a “Hazatérés önmagamhoz” levélcsomag.
Magamnak csináltam. És neked.
Szeretettel,
Sophie
Sophie
