Category Archives for "Uncategorized"

Egy személyes sztori gondolkodtatott el. Ma reggel az ügyeleten jártam, a fül-orr gégészeten, ahol is ilyen kis lázasan, és fél fülemre nem hallva kerestem segítséget. Ismerős a helyzet, volt már korábban, középfül vagy hallójárat gyulladás. Nem szép dolog, érzetre olyan mintha egy szögesdrótot forgatnának lassan a füledben, és mindenféle dzsúz is jönne belőle, de nem jön, mert a gyulladás miatt az egész el van záródva.

A kezelés sem volt ismeretlen, a doktornéni is kedves volt, tudtam, mire számíthatok. "Ez egy kicsit kellemetlen lesz." – mondta, és valami szivattyúval behatolt a felsebzett fülembe. Piszkosul fájt, szorítottam a karfát.

Aztán jön a húsz centi hosszú gézcsíkkal és az antibiotikumos kenőccsel. Én erre úgy emlékeztem, mint egy felüdülésre, tudtam, hogy na ez a kényelmetlen, de utána jobb lesz.

A doktornéni itt már nem mondott semmit, fogott egy fémeszközt, és itt jött a dráma: nyolc-tíz szenvtelen és a helyzethez képest durva mozdulattal betolta a csíkot a fejem belsejébe. (Egy körülbelül ceruzabélnyi begyulladt kerületű helyre.)

Amikor az ember sokkot kap, tisztában van vele, de sokmindent tenni nem tud. Elakad a lélegzete, a fájdalomtól könnyek gyűlnek a szemébe. Ha nem jön belülről vagy kívülről jövő megnyugtató inger vagy segítség, ez a kettő együtt egyenes út a zokogórohamhoz, nálam pedig végképp. 

Na, de az írás nem az alacsony fájdalomküszöbömről akar szólni – hanem hogy mennyi kellhet ahhoz, hogy az elméd traumát éljen át. Egy kiszolgáltatott helyzet, egy fájdalomroham, és egy önkéntelen reakció, amit már akkor szégyellsz, miközben csinálod, hisz nem tudod kontrollálni. Parancsolnod kell a tüdődnek, hogy lélegezzen, de csak zihálni akar, a könnyeid folynak, a doktornéni láthatóan zavarba jött, és arról sztorizik, hogy máshol az ügyeleten csak valami kicsi vackot adnak, hogy ne fájjon, de hogy az nem gyógyítja meg. Köszi, értékelem (mondjuk ha az elején mondod el, jobb lett volna sokkal), és nem akarlak megbántani, de még mindig nem tudom összeszedni magam.

Nos. A szégyen az egyik legrosszabb érzelem, és rezgésszint ha úgy tetszik, amin üzemelni tudsz.

Egészen hazáig ezen rágódtam. Kíváncsi bárki a hangokra, amik összeálltak kórussá a fejemben? "Milyen egy béna kisbaba vagy" "Akaratod ellenére betoltak valamit a testedbe, jézusom!" "Sírós-picsogós!" "Nem igaz hogy nem bírsz elviselni egy kis fájdalmat" "Tiszta ciki vagy. Hagyd már abba a bőgést!" "Szégyelld magad, másoknak mennyivel rosszabb." 

Szóval, a lényeg: egy hétköznapi traumáért senkinek nem kell a szomszédba menni.

Mert mi teszi a traumát azzá, ami? A gondolatok visszatérő ördögi köre, és az érzelem, amit kivált benned minden egyes alkalommal. Félelmet, szégyent, stresszt.

Én úgy érzem, hogy oda sem figyelve megerőszakolták a fejemet (nem pedig hogy egészségügyi ellátást kaptam.) Én úgy érzem, hogy szégyellni való, nem felnőtthöz méltó volt a viselkedésem (hiába tudom megmagyarázni fiziológiailag minden lépését.)

Persze, ez el fog múlni, mert tudom, miképpen nyúljak majd hozzá, de most még benne vagyok. Ha nem tudnám, működik az idő is, mint univerzális gyógyszer – de ki tudja, hogy az engem leszóló kis trollhangoknak mennyire adtam muníciót, amit felhasználhatnak ellenem majd később?

Hányan hányféleképpen vannak traumák millióiban? Az ilyen hétköznapi, fájó, bosszantó, önbizalomtörpítőkben? Munkahelyi, orvosi, családi, tömegközlekedési… sorolni is fájó.

A nagyobbakról most szó se essék, arról majd később.

Alszom. Puszi.

A mókusnak minden baja volt. Amikor este ágybabújt, hiába húzta a fejére a takaróját, a minden bajától akkor sem tudott szabadulni: bejöttek a pokróc résein, és kőkeményen doboló fejfájást okoztak neki. A mókusnak, ahogy mondtam, minden baja volt. Nem tudott mit kezdeni velük. Az Idegen, aki nemrég feltűnt, és nem átallta elkergetni a megszokott vadászterületéről. Az idő, mely kezdett fagyossá válni. A kezei, amik régen olyan magabiztossággal és kecsességgel vitték fel a fa törzsén, a kezek… mintha most elgémberedtek volna. A mókuslány, aki tetszik neki, őt sem látta hosszú napok óta. Talán az Idegen csapott le őrá is? Micsoda igazságtalanság!

A mókus és a bajai a pokróc alatt nekikészülődtek, hogy átvészeljék ezt az éjszakát is, ami minden bizonnyal úgyis egy fárasztó és gonosz újabb naphoz vezethetett csak.

A mókus lehunyta a szemét, és álmodott.

Álmában ember volt, szőrtelen testű, és két lábon sétált. Egy nagy bottal a kezében járta a hegyi utakat, és ahogy a valóságban a mókusnak, az embernek is nehéz volt a lelke. Mondjuk az ember gondolatok furcsák voltak. Nem lehetett megmondani róluk hogy őt mi bántotta pontosan. Nem lehetett olyan könnyen behatárolni, mint makk, mókuslány, vagy hideg. Nem, az ember lelkén megmagyarázhatatlan csöndes rosszkedv és magány uralkodott. Hát, ez nem valami jó álom. – gondolta a mókus, amikor egy pillanatra a lábujja kilógott a takaró alól, időt adva neki egy éber gondolatra az álom mezsgyéjén. – Persze, miért pont ez lenne jó… – dünnyögte, és visszaaludt.

Az ember ballagott, szandálja nyomaiban kergetőzött a szél, félhosszú haja néha csiklandozta meztelen vállát. Egyszer csak zenét hallott. Mélázásából és mogorvaságából kitekintve az irányába indult.

Szép volt a zene nagyon. Elsőre meg sem tudta volna mondani milyen hangszer adja ki. Talán klarinét? Vagy valami vonós? Mézes volt és delejező, tele élettel. Izmai feltöltődtek energiával, ahogy a forrása felé sétált.

Nem telt bele sok idő, mígnem egy tisztásra ért, a tisztás közepén medence. A medencében pedig egy öregasszony, égnek tárt karokkal. Belőle jött a zene.

Az ember kicsit csalódott volt, de persze közben kíváncsi. Ki tudja, talán egy delejező nimfára számított, nem egy boldog, átszellemült kicsi nénire. A öregasszony viseltes ruháiban ingatózott a három méter széles medencében, arcán derű, lecsukott szemei mögül könnyek szivárogtak.

Az ember tisztes távolságra megtorpant. Nem jött zavarba, csak tisztelettudó akart lenni. Elhatározta hogy megvárja, amíg a nő befejezi, bármit is csinál, és megkérdezi mi ez.

Béke, öröm, kicsi dolgok, nagy dolgok, napsütés és árnyék, ez mind volt abban a dalban. Titkos volt és nyilvánvaló, és nagyon, nagyon szép volt.

Aztán az öregasszony leengedte a karjait, megtörölte a szemét, és a zene szépen lassan elenyészett. – Öreganyám, ez csodaszép volt. Milyen mágia ez? – nyögte magáról megfeledkezve az ember, a nő pedig rövidlátóan hunyorogni kezdett a hang irányába. – Vása, te vagy az, Vása? – Nem öreganyám, én… mindegy hogy ki vagyok. A zenéd csalt le az erdei útról. Milyen mágia ez? – Hát akkor szervusz fiam – lépkedett ki a medencéből a néni, és lekuporodott a partján, hogy felvegye viseltes szandálkáját. – Ez nem mágia, illetve csak annyira, mint bármi más az életben. – Hogy csináltad ezt a zenét? Ezzel rengeteg pénzt kereshetnél, tejben vajban fürödhetnél életed végéig. Az öregasszony hangtalan felnevetett, és a kezét nyújtotta. Az ember odalépett, és felsegítette. – Ez nem eladó, drága lelkem. Ez az én zeném. Az én dalom. Amikor a Gráciák megfonták az életemet, az ő dúdolásukat fonták bele a matériámba. Ez az én dalom, ami én vagyok. Ebből ugyan nem gazdagszik meg senki. Ami azt illeti – hunyorgott fel a másikra – az is furcsa, hogy hallottad.  – Hallottam, és gyönyörű volt.

A néni felnevetett, és szavalni kezdte:

ezt még a Miháél mondogatta volt, a faluban – szusszantott vidáman, és felnézett az erőteljes alakra. – Hát, ha már így alakult, nem hallgatod meg a sajátodat? Ez a medence csak tízévente egyszer, egy éjszakára jelenik meg. Kivéve ha kiállod a hétszer hét próbát, akkor bármikor megjelenik neked, amikor összedörzsölöd a két ujjadat, ezt itt. – mutatja. – Persze, ha kiállod a hétszer hét próbát, már kívülről tudod majd a zenédet, szóval sok értelme nincs. De jól hangzik, nem? – Mi van… mi van akkor, ha nekem nincs dalom? Vagy csúnya? Egy kaotikus hanghalmaz? – Mi? Mi van? – … ha csak valami disszonáns borzalom? Mi van ha nekem nem dúdoltak a múzsák, vagy kik? Mi van, ha nekem nincs dalom?! – Butaságot beszélsz. – legyintett az öregasszony. – Mindenkinek van dala. Mindenkinek van zenéje. És ha tisztességesen akarod csinálni a dolgokat, akkor elénekled azt a dalt, mielőtt továbbállsz erről a világról. 

Az ember továbbra is csak ott állt, szótlanul. – Jaj, te mamlasz. – sóhajtotta a néni. – Hát indulj már. Vedd le a lábbelidet, és lépjél bele. – És mi van ha… – Mi van ha, mi van ha! Legfeljebb egy forró nyári napon elácsorogsz egy kis hűvös forrásvízben. Na indulj már.

Az ember leoldotta a cipője szíjait. Letámasztotta a vándorbotját. Izzadó tenyerére csukta az ujjait. És fellépett a medence kőkávájára.

A zene pedig, még alig hallhatón, már körbeudvarolta előre. Ahogy a lábát belemerítette, már ahogy a víz hűvöse hűtötte vére szaladt fel a szívébe, és végigkeringett az egész testén, a dal is lassan birtokbavette őt, régi, kedves szeretők puha ölelésével.

Béke, öröm, kicsi dolgok, nagy dolgok, napsütés és árnyék, ez mind volt abban az ígéretben. Titkos volt és nyilvánvaló, és nagyon, nagyon szép volt…. mindjárt… mindjárt meghallja igazán.

…

A mókus felébredt. A nyelvén még ott volt az álombeli zene íze, de az elméje, az az átkozott, amely most ébresztette fel, már nem emlékszik rá. – Jaj… – nyögi, és felül. Jaj. – ismétli meg, csak a miheztartás végett. Egyszerre ötvenféle dologra gondol, ami egy mókushoz képest nem mindennapos. Ez tényleg van? – kérdezi a tükörképét, amikor álmosan kicsoszog a fürdőszobába, de nem vár választ.  Ez, ez tényleg van. Nem is kérdés.

Hűvös és borongós a reggel, csípős szél fúj, ő pedig nekiindul az erdőnek. Lompos farka suhintásaiba még belekapaszkodnak furcsa álmának a darabkái. Annyira magába merül, hogy majdnem fellök valakit. – Hé. Hát téged meg mi lelt? – szegezik neki a kérdést. Jaj! A mókuslány! Aki már annyira hiányzott. – Mókuslány! – vidul fel, és örömében körbeszökdécseli a szomszédos fákat. A mókuslány mosolyog. – Mókuslány, merre jártál? Gyönyörű álmom volt! És rettentő furcsa. Mondd: mit tudsz te az emberekről?… – Hááát….

"Az önbizalmam kábé olyan, mint egy rozoga hajó egy nagyon jó kapitánnyal."

Van egy ország. Akik már jártak arra, sokan az Amazonas őserdeihez hasonlítják, vannak, akiknek New Orleans jut eszébe róla. Hatalmas, kanyargó folyója majdnem annyi területet vesz el belőle, mint szárazföldjei. Itt a legtöbb embernek (vagy annak, aki ad magára), gőzöshajója van. Ha szép az idő, sok-sok kémény pöfögi az ég felé vidáman a jelenlétét.

És mivel a legtöbb embernek hajója van, a többiek is ez alapján ítélik meg.  Milyen masszív a fara? Milyen hetykén meredezik a kéménye? Szép a tatja, tiszta fehérek-e a padlódeszkák? Csillog-villog az a fémborítás, vagy már itt-ott rozsdás?

Az ország minden lakója tudja, hogy ha elismerést akar másoktól, folyton nyüstölnie, karbantartania kell a hajóját, nehogy mások megszólják. Ez viszont évről évre egyre nehezebb – furcsa dolog, de a folyó vize az utóbbi években egyre inkább erodáló hatással bír… valahogy mintha minden gyorsabban rozsdásodna, és kezdene el nyikorogni. És hogyne, persze: ez azzal jár, hogy még több időt kell a toldozgatással-foldozgatással tölteni. A hajókat mindig egy kapitány felügyeli – az ő dolga, hogy a kazánba jól befűtsön, pörögjenek azok a kis lapátkerekek, és persze az ő feladata, hogy a zúgók, sziklák, lapályok és mocsárok erdein át biztos kézzel kormányozza el a kis hajót. A messziről jött vándor néha csak meresztgette a szemét a sok csudán: voltak zseniális külsejű versenyhajók, de bele rendes kapitány helyett csak kicsi robotpilótára futotta; voltak lassú, cammogó bárkák szétfolyó füsttel, és kialvatlan, mogorva tekintetű első tisztekkel. Szép volt, amikor két ifjú hajó egymáshoz pányvázta magát, és kapitányaik valamelyik fedélzeten vidáman verték a blattot, öblös nevetésük betöltötte a naplementét; vagy amikor ugráló-bugráló kis csónakok vidáman pattogtak a szüleik farvizén. Ritkán, nagyon ritkán, másfajta hajókat is lehetett látni. Az ő kéményükből nem szállt fel füst, és nem csattogtak az oldalukon lapátkerekek. Nekik vitorláik voltak, zajtalanul és kecsesen siklottak tovább, még ha nem is olyan gyorsan, mint a többiek. Róluk nem igazán lehetett sokat tudni. Csak azt, hogy igazán szépek. De adjuk vissza a vándornak a szemeit, és használjuk a sajátunkat: nézzük meg mi is van itt az orrunk előtt! A mi kapitányunk és a mi hajónk egy kicsit elütött a többiektől. Először is: a Kapitány nagyon hiú volt. Ez még nem lenne olyan nagyon ritka, de neki egy hatalmas bíborvörös kapitányi kabátja is volt, a szárnyai már-már vállalhatatlanul hosszúak, és roppant feltűnően lebegtek mögötte a szélben, amikor át- és átszelte a folyó habjait. Szép szál ember volt, el-elengedte néha a kormánykereket, hogy megpödörje hetyke bajszát, és odabiccentsen a szembejövőknek. Oh, a szembejövők. Jaj, hát azok is mindenfélék voltak! Mert hát vannak ugye, akik visszaintenek. Vannak, akik mogorván a homlokukba húzzák a sityakjukat, és jó nagy ívben kikerülik a nekik vidáman integetőt. A nagyon csillogó-villogó hajók kapitányai pedig egyszerűen felhúzták az orrukat, és ügyet sem vetettek rá. Ja igen, hisz eddig ezt nem is mondtam: a mi kapitányunk hajója ugyanis nem nyert volna sehol, semmilyen hajószépségversenyen. Külseje kicsit ütött-kopott volt. No semmi vészes, de a kéménye kissé csálé, a fémoldalán a szegecsek egyenetlenek. A fara kicsit bumszli, az orra tömpe, és vannak, akik szerint logikátlanul sok füst jött ki a kéményén. Oldalán kézzel festett felirattal a neve: "Na mi újság, Wágner úr?" (A Kapitány egy könyvben olvasta ezt, és nagyon viccesnek találta.) Szóval a Na mi újság Wágner úr? egy ilyen hajó volt. A Kapitány ugyanis, bár nagyon lelkiismeretes volt, mégis: sokkal jobban szerette, amikor a szél az arcába fúj egy bársonyos naplementét nézve, minthogy egy sötét, száraz dokkban csiszatoljon minden egyes rozsdafoltot. Hozzá kell azonban tenni, hogy ha komoly baj adódott, például a Na, mi újság Wágner úr? zátonyra futott, vagy megsérült a külső borítása, a mi Kapitányunk éjt nappallá téve dolgozott, amíg a kis hajó újra menetkész lett. Szívből szerette a hajóját, s mondhatott bárki bármit, az ő szemében nem volt nála szebb kis gőzös. Egy szörnyű hajnal azonban a Kapitányt nem a vizen találta, hanem a folyó partján. Szeme véreres, hetyke bajsza lekonyulva, büszkén lobogó bíborvörös kabátja fáradt, ázott kutyaként hevert a lábainál. Kezében egy majdnem üres rumosüveg. Előtte, félig felfordulva a folyóban, hű társa. Az oldala felgyűrődve, nehéz oldalsó fémfala mint kinyitott konzervdoboz pöndörödött. Nem is látszott a feliratból, csak, hogy "Na mi újság" A Wágner úr? feliratot leborotválta egy, az éjszaka sötétjében a folyóba dőlt vasfa kíméletlen ágai. A kapitány feje lekonyult. Nem tudta mit tegyen. Az élet élhetetlen így. Szél nélkül? Naplemente nélkül? Nem. Ez elviselhetetlen gondolat. Egy csobbanásra riadt fel sötét merengéséből. Egy olyan… olyan fura kinézetű hajó horgonyzott le pont előtte, a folyón. Élelmes, nyugodt ember állt a korlátnál, lába mellett kíváncsi tekintetű kislány. – Adjon isten. – Ugyan, mit adjon… – legyintett a Kapitány mogorván, magányában megzavarva. – Adjon, amit adna – felelte az idegen vállat vonva, majd elfordult, és hajója másik oldalán kezdett tevékenykedni. A kislány viszont maradt, és megcsóválta a fejét és megkérdezte: – Szegény hajó. Mi rajta az a sok fém? A Kapitány a szája sarkából válaszolt. – Az tartja össze. – A miénken nincsen, nagyon lelassítana – közölte a kislány. – A Wágner úrnak olyan kis kazánja volt, megevett egy kis szenet, és meg se kottyant neki a súly – vetette oda a Kapitány egy sóhajjal. – Aha – mondta a kislány. – Na jó. Mondd csak, a tiétek mit eszik? – Nem eszik ez mást, csak az ég szelét, és a kezek munkáját, amik a köteleket tartják. – válaszolt a már visszatérő apa. A Kapitány hümmögött. – Az nem kémény. Az mi az? – bökött. – Árbocnak hívják. Felhúzza rá az ember a vitorlát, befogja a mindig fújó szeleket, és hajrá… irány a horizont. A Kapitány megint hümmögött. – És ha nem fúj a szél? Az idegen vállat vont. – Megvárjuk, amíg újra fúj. – Mindig újra és újra van szél. Olyan nincs, hogy nincs – kottyantotta közbe a kislány, olyan leplezetlen magabiztossággal, hogy a Kapitány elvigyorodott. – Na. Mink megyünk. Adjonisten. – Fogadjisten, idegen. Szerbusz kislány. Ahogy a másik hajó lassan vitorlát bontott, csak nézte az árbocát, ami nem kémény. A sima, áramvonalas testet. A faragott orrdíszt, és a lágyan ringatózó vitorlákat, egész amíg el nem tűntek a nagy-nagy folyó kanyarulatában. A Kapitány egy sóhajjal a szájához emelte az üveget, és belekortyolt, majd fogta a hatalmas bíborszín kabátot, és beletekerve magát elnyúlt a parton. – Mindig van szél… na persze… – dünnyögte, majd álomba merült, és álmodott. Hogy mi lett végül a Na mi újság Wágner úrral, biztosra nem tudni. De vannak, akik állítják, hogy néha, nagynéha látni egy vitorlást, aminek a fara kicsit bumszli, az orra tömpe, de hatalmas bíborszín vitorlái versenyre kelnek a naplemente fenséges színeivel. És minden egyes alkalommal azt is hozzáteszik, hogy a valószínűleg a kapitányának van a leghetykébben pödrött bajusza széles e folyón.

"Nincs kudarc, csak visszajelzés." – NLP előfeltevés

"Bagatell dolog volt, de pont olyan, amin neki mindig felforr az agyvize. És most is nekiállt ordítani, meg azon a kukacoskodó módján beolvasni nekem, teljesen alaptalanul. Ott álltam előtte, teljesen megsemmisülve. Képtelen voltam kimondani, hogy ez nem az én hibám, megmagyarázni a szitut, megoldást javasolni. Semmit. Tiszta hülye vagyok, aki még arra is képtelen hogy egy ilyen barommal szemben megvédje magát… 🙁 Amikor elment, persze rögtön tudtam mit mondhattam volna. Mit _kellett_ volna mondanom. Francba már." Úúúúristen hányszor éli ezt át az ember. A "Tökéletes válasz Két Perccel Később" jelenség. És, és – mi marad meg érzésben benned? Hogy rosszak vagyunk. Kevesek. Meggondolatlanok. Nem állunk ki magunkért. Vagy túl önérzetesek vagyunk. ( + tetszőleges egyénre szabott önostor.) És aztán sétálgatunk tovább mélységes rossz érzések birtokában, megrengett önbizalmunkat pórázon vezetve magunk után. Na, ismerős-e neked is a jelenség? (Szopóka-nyalóka, mondaná Ede.)

Tökéletesen elképzelt ideáink vannak arról, hogy milyennek kéne lennünk, és ha nem ütjük meg ezt a sztenderdet, rögtön saját ítélőszékünk elé citáljuk magunkat, és a belső hangjaink majdhogynem egy emberként követelik a fejünket. Munkahelyen. Ismerkedéskor. Szülők/gyerekek előtt. Hivatalokban, autóban, buszon, villamoson. Adok most erre egy másik nézőpontot, jó? (Mazochistáknak nem kell tovább olvasni!) Mert azt találom mondani, hogy egy adott helyzetre mindig az adott pillanatban lehetséges legjobb módon reagálsz. A maximumon, ami most tőled telik. És ez összetett dolog: lelki érettség, magabiztosság, nyugalom és hit elegye szükséges ahhoz hogy ezt ott rögtön átérezd – de hála égnek, utólag mindig könnyebb. Szóval, figyelj. Te, ilyenkor, nem béna vagy. Hanem egy folyamat olyan pontján tartasz, ahol nem tudsz nem így reagálni rá. Azt mondod nem vigasztal? Azt mondom: vigasztaljon. Mert mit jelent ez? Hogy MÉG nem vagy képes rá. Érzed-e az időmetafora játékosságát? Még nem vagy képes máshogy reagálni. MAJD az leszel. És ami még nagyon fontos ahhoz, hogy elnézd magadnak mindezt: lehet nem is lennél képes később jobb reakciót adni, enélkül a most rossznak érzett reakció nélkül. Lerövidítve: nem tudsz nem fejlődni a negatív élmények által. Valaki benned (aki talán a teljes lényed esszenciája) mindenféle kísérő rossz érzések nélkül írja fel a lelki táblácsájára a mostani helyzetnek a tanulságát – hogy legközelebb majd felhasználja.Csuda egy folyamat, amikor a gyémántot csiszolják. Gondolj csak bele, hány olyan hétköznapi dolog van, amit hibázás, és újrapróbálkozás során sajátítottál el? A cipőfűző bekötésétől a csókolózáson keresztül a borsólevesig, vagy a borotválkozásig, vagy az autóvezetésig. Dühös voltál amikor elrontottad?Hát persze. Jobb lettél benne, tanultál belőle?Naná! El fogod felejteni ezt a tanulságot, mikor legközelebb újra hasonló történik? Hm. Nagy valószínűséggel. Bár ez csak rajtad múlik. Az elemi reakcióink erősek, és a kis belső trolljaink kitartóak, ha saját magunk piszkálásáról van szó. Ha fontosnak tartod hogy emlékezz erre a következő alkalomkor, megteheted. Ha hozzárögzíted ezt a pici tudást a jövőbeli hasonló helyzeteidhez, mentőőövként ott lesz neked… és megóv a felesleges szégyentől és rossz érzéstől. Hátha nem csak szégyenkezésen keresztül kell megtanulni a fontos dolgokat az életben.

A mesék fantasztikusak, csodálatosak – mindenkinek vannak emlékei gyerekkorból, és végig az egész életen, ahogy egy-egy sztori körülöleli és beszippantja az embert. Ahogy mindenáron és akaratlanul a főhőssel azonosítja magát, és vele nevet, vele sír. A magyarázat nagyon egyszerű, és ugyanakkor bíztató: az elménk soha semmit nem tárol önmagában: az emlékeink, a gondolataink, de még a jövőképünk is összefüggések láncolata. Történeteket mesélünk kívül és belül, "agyalunk", felfestjük a jövőt az elménk vásznára. Mert ha azt mondom: szerelem, senki sem egy hideg fogalomra gondol. Hanem ahogy az ő emlékei őrzik azt, vagy épp hogy a jövőbe mutatva: képek, illatok, kisfilmek, kézenfogva sétálásról, gyengéd helyzetekről, mosolyról és lelkesedésről Bármilyen szót is mondanék, te rögtön történetbe foglalod – mert máshogy rideg, és értelme sincs annyi.

Ezért hatnak ránk a történetek, tudatosan: mert az elménk nyelvén beszélnek, úgy szólítanak meg minket, ahogy semmi más nem képes. S még csak a tudatos szintet érintettük, a tudatalattit nem is, holott életünk, viselkedésünk, és gondolataink legfőbb gyeplői mind ott gyökereznek. A meséink, történeteink igazi otthona, meg nem racionalizálható érzelmeink, félelmeink, gondolataink tenyésznek itt, igen, pontosan azok, amelyek "váratlanul" törnek ránk, és késztetnek minket cselekvésre. A fájdalmainkat, sérelmeinket, félelmeinket élethosszig magunkkal cipeljük. Egynéhányat megoldunk, mások enyhülnek, jönnek újak – úgy van ez, mint az örömeinkkel. Mégis, a nehézségeinkre élénkebben emlékszünk, és talán hajlamosabbak vagyunk jobban is ragaszkodni hozzájuk. Sosincs elég pénzem. Sose leszek elég jó. Nem is érdemlem meg, hogy szeressenek. Ismerős ebből bármelyik? Ezeket a megrögzött hiedelmeink koboldjai suttogják a fülünkbe, általában a legrosszabb, legsebezhetőbb pillanatainkban. A metaforák, a mesék, a megfelelően szerkesztett történetek gyengéd és kedves kézzel nyújtanak enyhet ezekben az időkben. Ott, ahol tudatosan ellenállunk annak a kijelentésnek, hogy szép vagy, okos vagy, annyi minden van még benned… egy szimbólumokba, képekbe, mesébe csomagolt üzenet akadály nélkül elsuttogja a tudattalan elmének ugyanezt. Ha azt mondod: olyan az életem, mint egy őrült körhinta, az nem csupán hangzatos kifejezés. Belül valóban azonosítod a mindennapjaid sebességét egy gyorsan forgó lánchintával, és valóban hiszed, hogy nincs kiszállás. Ahol a direkt közlésnek kicsorbul a bicskája, ott egy történet akadálytalanul hussan át – hisz nincs miért védekezni, nincs miért a racionális elme lepattintsa magáról. Ha azt mondom neked: hát szállj ki abból a körhintából, csak legyintenél (amúgy teljesen jogosan.) Ha viszont feltérképezzük a helyzetet, és mesét faragunk belőle: lesz egy főhősünk, kitaláljuk kik ülnek még ott vele, ki irányítja a körhintát, mivel veheti rá a főhős, hogy megállítsa (külső vagy belső furfanggal), vagy ki tudja, a végén a lendülettől egyszerűen szárnyra kap, és vissza sem tér a földre… a mesében ott lesznek mindazok a válaszok, amiért a való világban is áhítozol. Lehet, hogy csak te érted majd. De lehet hogy mindenki, aki ugyanígy érez. Ha a mese, és a problémád szerkezete megegyezik, az agyad nem tesz különbséget. Ha a szerkezetet átrendezed, új nézőpontokat, új szereplőket, új erőforrásokat viszel bele, vagy a régieket új helyre teszed, (ahogyan kint úgy bent), képes leszel változást elérni, moccanni, megérteni és túllépni. Ez egy szuper dolog. Az éned legfontosabb részével, a tudatalattiddal beszélgethetsz általa, mégpedig játékos, és lelkesítő módon. Ismeri a fogalmat a meseterápia, az NLP, a tudatalatti, hipnotikus metaforák világa. Ismerik a szülők, akik egy jó hasonlattal tudják megértetni a gyerekkel a kérdésére a választ. Ismerik a barátok, akik igazán odafigyelnek rád. Mikor megismertem én is, két szenvedélyt köthettem össze: az írást és mesélést, amely munkán belül és kívül végigkísérte az életemet, és a fejlődésben segítést, abból is a gyengéd fajtát, amely a világ és az emberek kíváncsi megismerésére alapoz. Az oldalon található meséket egy-egy megrekedt élethelyzet, vagy probléma ihlette. Hogy mi, nem feltétlenül árulom el. A hatást így is kifejtik, sőt, még jobban, a racionális tudatos elme elől elhussanva.